Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kaktuszok virága

Perzsel a Nap fényes, életadó lángja
Bár néha kegyetlen, de minden lét áldja
Körülötte kering az éltető vén Föld
Mind általuk virul: ember, állat és zöld 

Heves tüze télen csak szunnyadni látszik
Tavasszal a földön tündérekkel játszik
Zsenge tündéreit zöld ruhába ölti
Rá virágot tűz s a nappalt velük tölti

Tündérei közül a kaktusz mind kedves
Együttlétük okán földjük alig nedves
Folyvást bújnák egymást, így az esti búcsút
Reggelig követi az éjjeli bús út

Amíg telente csak bágyadtan hunyorog
A Föld is csendesen szendereg – bár forog
Mély álmában érzi, hogy új életet fakaszt
Vágyakat duzzasztva sürgeti a tavaszt

Ifjú és vén kaktusz tavasszal bimbót bont
Ezer árnyalatban színezik a vadont
Minden kaktuszvirág pompában tündököl
Szorgos rovar s madár gyors hada üdvözöl

A kaktusz virága spektrum arzenálja
Ahány faj, annyi szín, s ez örök sajátja
Árnyaltan mind-mind más – a jó szem jól látja
Íme, a tündöklő, pazar színskála:

A vén anyósülés hatalmas bio puff
Nem éppen bársonyos, melengető muff
Majd’ két emberöltő után bont virágot
Mézsárga koszorút, egy álomvilágot

Kicsi csillagkaktusz élénksárgán díszlik
Bordáin nagy fehér gyapjúgombsor illik
Szerte apró pöttyök, pontocskák izzanak
Mint égen a csillag, úgy világítanak

 

Egy szép csupaszkelyhű virága vérpiros
Nyomába sem léphet a festett papiros
Szivárvány színéből szelt ki szép darabot
Leplei szélébe cikk-cakkot harapott

Másik csupaszkelyhű sötétsárgán virít
Nem lesz vörös, a Nap akárhogy is pirít
Génjébe a sárgát örökre bevéste
Ha más szint akart a Nap, hát bíz’ lekéste

A dinnyekaktusz rőt szőrkoronát visel
Sok apró piros vagy ibolyaszín dísszel
Melyek óvatosan kémlelnek a Napra
Délután, amikor ereje már gyatra

Díszes csillagkaktusz aranysárgán csillog
Oly feltűnő rajta, mint marhán a billog
Hatalmas leplei ernyőként terülnek
A csodáló szemek majd belemerülnek

Az éj királynője virága hófehér
Két akkora, mint a legnagyobbik tenyér
Úgy mutat kaktuszán, ha fénykorába ér
Mint dísz terítéken szűz porcelán tányér

A föld imája csak az ég felé tekint
Éj leple alatt tárja tejszín lepleit
Karcsú szárral, mint egy angyali harsona
Hirdeti az éjben: sorsa nem mostoha

Fügekaktuszvirág narancssárga színe
Jelzi, gyümölcsének finom lesz az íze
Ember, állat, rovar, hogy jól hozzá férjen
Karéjára teszi – és hogy jobban érjen

A hercegi kaktusz hosszú ujjai közt
Növeszti virágát s sok szalmasárga szöszt
Mi tövis lett volna, de inkább elpuhult
Általa virága el soha nem pusztult


A húsvéti kaktusz skarlátvörösben ég
Bármily sokszor látni, még akkor sem elég
Évenként nem győzi követni a naptárt
Húsvétkor virága így vagy nyitott, vagy zárt

Karácsonyi kaktusz kárminvörös leple
Takarja a zöldjét, mint önmaga leple
Tripla örvös leplek madár módra nyúlnak
Karácsony napjáig tán el nem is múlnak

Kecskeszarv kaktuszon szalmasárga kehely
Bőrét alig lepi itt-ott finom pehely
Tövise csavart szarv, mint a rackajuhé
Hajlékony, akár a kukoricacsuhé

Karcsú korbácskaktusz nem goromba növény
Csüngő arany szárak karéja, mint sövény
A tövüket sűrűn fedik, oltalmazzák
Bíbor virágözönt erre szervírozzák

Kicsi korongkaktusz selyemfehér leplén
Pillangó pihen és él a virág nedvén
Csak éjjelre tárja szélesre a kelyhét
Cinikusan mondja: Lássuk hát a „medvét”!

Kövirózsakaktusz közepén rózsaszín
Valaha vigyázta indián mokaszin
Az óvilág mohó, goromba bakancsa
Taposta, vagy vitték királyi parancsra

Bájos Matucana madisoniorum
Virága vörösebb, mint a legvénebb rum
Ifjonti vér színe áll hozzá közelebb
S van-e más tüzes árny, mi mégis tőle szebb?

Másik Matucana meg aranyló sárga
Benne van e kolor minden gazdagsága
Művész palettája sem képes ily színre
Amelyet műgonddal kever a felszínre

 

Medúzafej kaktusz kígyói nyúlnak
Végükön világossárga fények gyúlnak
E fények virágok, s pompát kölcsönöznek
Felettük pillangók, méhecskék köröznek

A napsugárkaktusz violás virága 
Megannyi napocska körkörös világa
Némelyek krémsárgák, mások meg pirosak
Nemritkán vörösek, vagy lágy bíborosak

Nyuszifül sárga és hófehér pettyei
S smaragdzöld ruháján virága mennyei 
Mely a mély sárga szín óarany árnya
S fűzöld bibéjének ölelő körszárnya

A széles ördögnyelv bíborvörös éke
Megannyi méh, lepke nektárterítéke
Úgy vonzza őket a dús mennyei illat
Mint horgon ficánkoló csali a halat

Őszanyó buksiján bíborvörös gyűrű
Gömbölyű alkatán őszes haja sűrű
Nem látni szemölcsét, egyetlen tövisét
Mint egy ősz gombolyag, viseli fődíszét

Őszapó virága lilán csíkos fehér
Nevéhez méltóan tisztes kort is megér
Hófehér szakállát köntösként viseli
Tövisét e mögé, s nem véka alá rejti

A parasztkaktusz mind halványrózsán köszönt
Élőhelyén itt-ott látni fehér özönt
Mint égi harsona, bimbó karcsún nyúlik
Legvégén kitárul – s látva – a baj múlik

Kis csupasz Peyotén csöpp fehéres virág
Van, kinek rágcsálni jobb, mint a főtt csirág
És mielőtt kicsi kis kelyhe kitárul
Élete szomorú végzettel lezárul

Kis pogácsakaktusz hatalmas fejékkel
Mit kipingált fénylő, krémsárga festékkel 
Kelleti nektárját minden beporzónak
Mit utolsó cseppig jól kiszívogatnak

Püspöksüvegkaktusz kénsárgán tündököl
Alatta a szeplős szár, mint egy bezárt ököl
Ötszögű tömbje, persze, nem ütni készül
Még szúrni sem képes így tövistelenül

Szerény Sclerocactus látszólag csak barna
Ám csíkos, s mintha tarkállni akarna
Korán köszönti az ébredő kikelet
Mely még el sem űzte teljesen a telet

Minden smaragdkaktusz méltó a nevéhez
Feltűnő smaragdzöld virágokat képez
Barnával, sárgával árnyalja a színét 
Kaktuszimádónak dobogtatja szívét

A sünoszlop nemzet túlnyomó egyede
Lilában pompázik, s talán egy negyede
Más színt lelt magának, így van okkersárga
Rózsás, téglavörös, zöld meg citromsárga

Tollpehely kaktusz sárgás leple kései
Puha párnájában kicsik a kései
Így alig szúr, csak int és virágzik szendén 
Enyhe ősz végén, vagy a tél közeledtén

Olykor a színek sem tisztán magányosak,
Van úgy, hogy némelyek lágy szivárványosak
Közöttük a főszín már-már szinte elvész
Vagy a színe közé egy-egy csíkot csempész

Minden színárnyalat része pompájának, 
Csak a hűs kék, melyet nem akart magának
Ragyog is mindenütt szebbnél szebb színekben 
S mind örök otthont lel szerető szívekben

Kiss Csaba
Érd, 2013. január 18.