Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karel Capek: Az ellopott kaktusz                

- Hát elmondom - kezdte Kubát úr -, mi történt velem a nyáron. Egy olyan helyen nyaraltam, ahol nincs se víz, se erdő, se halak, egyszóval semmi ilyesmi, viszont van erős néppárt, városszépítő egylet, amelynek az élén agilis titkár áll, van továbbá gyöngyházipar és végül postahivatal egy hosszú orrú postamesternővel súlyosbítva; szóval ez a hely ugyanolyan, mint akármelyik más. Mikor már vagy két hete élveztem a zavartalan unalom áldásos és higiénikus hatását, valahogy megéreztem, hogy a helyi pletykazsákok és általában az egész helyi közvélemény terítékére kerültem. És minthogy a címemre érkező leveleket feltűnően jól lezárt borítékban kaptam kézhez (a boríték hátsó fele csak úgy ragyogott a rászáradt gumiarabikumtól), azt mondtam magamban: "Aha, felbontják a postámat; az ördög vigye el azt a postamesterboszorkányt!" Hiszen tudják: a postások minden borítékot ki tudnak nyitni. No, várj csak, gondoltam, és máris leültem, hogy a tőlem kitellő legtökéletesebb szépírással papírra vessem: Te postásbanya, te hosszú orrú vén spiné, te rusnya szipirtyó, te vipera, te világszája, te piaci kofa, és így tovább, és így tovább, tisztelettel: Jan Kubát. Ide hallgassanak, ez a mi cseh nyelvünk gazdag és pontos nyelv; egy szuszra harmincnégy olyan kifejezést írtam le, amit egy egyenes lelkű, tisztességes férfi bármiféle hölggyel kapcsolatban alkalmazhat anélkül, hogy túlságosan bizalmaskodóvá vagy tolakodóvá válnék; azután elégedetten leragasztottam a borítékot, ráírtam a saját címemet, elutaztam a szomszéd faluba és feladtam. Másnap szaladok a postára, és legbűbájosabb mosolyommal bedugom a fejem a kisablakon: "Postamesternő asszony - mondom -, nem érkezett véletlenül levelem?" - "Én magát be fogom perelni, maga aljas senkiházi" - sziszegte a postamesternő asszony, és olyan szörnyű tekintettel mért végig, hogy majdnem megijedtem. - "De postamesternő asszony - mondtam részvétteljesen -, csak nem olvasott valami kellemetlen levelet?" Aztán inkább elutaztam.

- Ez semmi - szólalt meg Holan úr, a Holben-kert főkertésze. - Az ilyen ravaszkodás túl egyszerű. Majd én elmondom, hogyan húztam be a csőbe egy kaktusztolvajt. Azt tudják, hogy az öreg Holben úr milyen nagy kaktuszgyűjtő; a gyűjteménye, nem hazudok, megér legalább háromszázezer koronát, ha nem számítom a maguk nemében egyedülálló ritkaságokat. Az öregúr nagy súlyt helyez rá, hogy a gyűjteményét bárki megnézhesse. Ide hallgasson, Holan, szokta mondani, a kaktuszgyűjtés nemes szenvedély, amelyet táplálni kell az emberekben. Én viszont azt hiszem, hogy ha egy kis gyűjtő meglát mondjuk egy arany Grusont, amelynek az értéke ezerkétszáz korona, akkor fölöslegesen fáj a szíve, hogy neki nincs ilyen. De hát legyen meg az öregúr akarata. No és tavaly nyáron észrevettük, hogy a kaktuszaink valahogy tünedezni kezdenek. Nem az olyan tetszetősek, amikre akárki vágyik, hanem éppen a különlegességek; először az Echinocactus Wislizenii, azután egy Wittia, amit egyenesen Costaricából hozattunk, azután egy species nova, amit Frič küldött, azután egy Malocactus Leopoldi, olyan ritkaság, amit már ötven éve nem láttak Európában, és végül egy Pilocereus fimbriatus, San Domingóból, az első darab, amely eljutott Európába. Világos volt, hogy a tolvaj elsőrangú szakértő. - Sejtelmük sincs, milyen düh szállta meg az öregurat. "Holben úr - mondom neki -, zárjuk le az üvegházakat, és vége lesz a lopásoknak." - "Azt már nem - kiabált az öregúr -, a gyűjteményt nem szabad elzárni senki elől, aki a kaktuszgyűjtés nemes szenvedélyének hódol; meg kell fognunk azt a tetves tolvajt; dobja ki az őröket, fogadjon fel újakat, mozgósítsa a rendőrséget és a többi hasonló intézményt." De ezt nehéz lett volna megoldani; ha az embernek harmincezer kaktusza van, nem állíthat őrt, minden cserép mellé. Így hát legalább két nyugdíjas kerületi rendőrfelügyelőt fogadtam fel, hogy vigyázzanak; és éppen akkor tűnt el a Pilocereus fimbriatusunk; csak egy mélyedés maradt utána a homokban. No, erre aztán végképp megdühödtem, és magam kezdtem kutatni a kaktusztolvaj után.

Tudniuk kell, hogy a kaktuszgyűjtők olyanok, mintha valami dervisszektához tartoznának; azt hiszem, hogy szakáll helyett tüskék és glochidák nőnek az arcukon, annyira bele vannak esve a dologba. Nálunk két ilyen szekta van: a Kaktuszgyűjtő Egylet és a Kaktuszgyűjtő Szövetség; hogy mi a különbség a kettő között, azt nem tudom - az egyik szekta talán a kaktuszok lelkének halhatatlanságában hisz, a másik meg véres áldozatokat hoz nekik, tény az, hogy a két szekta gyűlöli és tűzzel-vassal üldözi egymást a földön és a levegőben. Hát én elmentem mind a két szekta elnökéhez, és a legbizalmasabban megkérdeztem, nincs-e valami sejtelmük arról, ki lophatta el - esetleg a másik szekta tagjai közül - Holben úr kaktuszait. Mikor aztán megmondtam, milyen becses darabok tűntek el a gyűjteményből, teljes határozottsággal kijelentették, hogy a tolvaj semmiképp se kerülhetett ki az ellenséges szekta tagjai közül, mert azok csak amolyan kontárok, fuserok és laikusok, akiknek fogalmuk sincs róla, mi az egy Wislizen vagy egy Graessner, a Pilocereus fimbriatusról nem is beszélve; ami pedig saját tagjaikat illeti, ezeknek becsületességéért és nemeslelkűségéért felelősséget vállalnak; az ő tagjaik soha semmit nem lopnak, kivéve persze egy-két kaktuszt, viszont, ha valamelyikük hozzájutott volna mondjuk egy Wislizenhez, akkor már bizonyosan értesítette volna a többieket, hogy a kaktusz színe elé járulhassanak, és vallási orgiákkal ünnepeljék, s így az elnöknek is tudomása volna a dologról. Ezután mindkét tiszteletre méltó úr elmondta, hogy a két nyilvánosan elismert vagy megtűrt szektán kívül "vad" kaktuszgyűjtők is vannak, és ezek a legrosszabbak. Ezeket olyan féktelen szenvedély fűti, hogy képtelenek megférni a mérsékelt szektákkal, vagy pedig különböző tévhiteknek és erőszakosságoknak hódolnak. Ezek tehát mindenre képesek.

Minthogy a két úrnál tett látogatásom ilyenformán nem járt sikerrel, visszatértem a parkba, felmásztam egy szép magas jávorfára, és elkezdtem gondolkodni. Higgyétek el, hogy legjobban egy fa koronájába bújva lehet elmélkedni; az ember valahogy feloldódik, kellemesen himbálózik, és amellett mindent magasabb szemszögből lát; szerintem a filozófusoknak fákon kellene élniük, mint a sárgarigóknak. Hát ezen a jávorfán gondoltam ki a tervemet.

Először is elmentem minden kertész ismerősömhöz, és megkérdeztem tőlük: "Fiúk, nincs nálatok valami rothadó kaktusz? Az öreg Holben úrnak kellene a kísérleteihez." - Néhány száz beteget szedtem így össze, és éjszaka beraktam őket a Holben-gyűjteménybe. Két napig csendben voltam, és a harmadik napon minden újságban ezt a hírt tetettem közzé:

VESZÉLYBEN A VILÁGHÍRŰ HOLBEN-GYŰJTEMÉNY

A világhírű Holben-üvegházak nagy részében egy új, ismeretlen betegség ütötte fel a fejét, amelyet valószínűleg Bolíviából hurcoltak be. A kór elsősorban a kaktuszokat támadja meg, egy ideig lappang, majd a gyökerek, a nyak és a test rothadása formájában jelentkezik. Minthogy a betegség igen ragályosnak látszik, és kórokozói rendkívül gyorsan terjednek, a Holben-gyűjteményt lezárták.

Tíz nap múlva - ez alatt a tíz nap alatt bujkálnunk kellett, nehogy a kaktuszgyűjtők szétszedjenek kérdéseikkel -, szóval tíz nap múlva egy másik hírt tétettem közzé az újságban:

SIKERÜL MEGMENTENI A HOLBEN-GYŰJTEMÉNYT?

Megbízható értesülések szerint Mackenzie professzor Kewban felfedezte a világhírű Holben-gyűjteményt pusztító betegség kórokozóját. Ez a kórokozó egy különleges trópusi penészfajta. (Malacorrhiza paraguayensis Wild.) Mackenzie professzor utasítása szerint a megtámadott példányokat Harvard-Lotsen tinktúrával kell befecskendezni. Azok a nagyszabású kísérletek, amelyeket ezzel a tinktúrával a Holben-üvegházban folytatnak, nagyon sikeresek. A tinktúra ennél és ennél a cégnél kapható.

Amikor ez a hír napvilágot látott, akkorra már egy titkosrendőr ült az újságban megnevezett cégnél, én pedig a telefon mellett ütöttem fel sátorfámat. Alig egy fél óra múlva megszólalt a telefon: "Nos, Holan úr, megvan az emberünk." - Tíz perc elteltével egy kis emberkét ráztam gallérjánál fogva.

"De uram - tiltakozott az emberke -, mit ráz maga itt engem? Én Harvard-Lotsen tinktúrát akarok venni."

"Tudom - feleltem -, csakhogy ilyen tinktúra nincs a világon, mint ahogy nincs semmiféle új kaktuszbetegség sem, ezzel szemben maga lopta el a kaktuszokat a Holben-gyűjteményből, maga hétpróbás gazfickó."

"Hála istennek - horkantott az emberke -, tényleg nincs semmi új betegség? Én már tíz napja nem alszom a félelemtől, hogy a kaktuszaim megbetegszenek!"

Így hát az emberkét gallérjánál fogva autóba ültettem, és a titkosrendőrrel együtt mindhárman elmentünk a delikvens lakására. Kérem, én még ilyen gyűjteményt nem láttam; annak az embernek egyetlen kamrája volt Vysočanyban, a tető alatt, no, legfeljebb háromszor négy méter lehetett az egész, a sarokban a földön egy takaró, egy szék meg egy asztal, és ezen kívül már csak kaktusz meg kaktusz mindenütt, de hogy micsoda példányok és milyen rendben, hát azt öröm volt látni.

"No, hol vannak azok a darabok, amiket ellopott?" - kérdezi a detektív, én meg látom, hogy a tolvaj remeg, mint a nyárfalevél, és nyeli a könnyeit. "Nézze - mondom a detektívnek -, úgy látszik, nincs itt szó olyan nagy értékről, mint ahogy eleinte gondoltuk; mondja meg az igazgatóságon, hogy ez az úr legfeljebb ötven korona értékű holmit vitt el, és hogy én majd elintézem vele a dolgot."

"No, barátom - mondtam, amikor a detektív elment -, hát először is rakjon ki mindent, amit tőlünk elvitt." - Az emberke sűrűn pislogott, mert alig bírta visszatartani a könnyeit: "Kérem, uram, nem ülhetném le inkább a büntetést?"

"Szó sincs róla - kiabáltam -, először vissza kell adnia, amit ellopott." Erre elkezdi kiszedegetni a cserepeket, egyiket a másik után, és kiszed vagy nyolcvanat - sejtelmünk se volt róla, hogy ennyi hiányzik; hosszú évek kellettek hozzá, hogy ennyit összelopkodjon. De biztonság kedvéért még ráförmedtem: "Micsoda? Ez minden?"

Most már kibuggyantak a könnyei; kivett még egy habfehér De Laitiit és egy Cornigert, odatette a többiekhez, és felzokogott: "Uram, esküszöm, hogy maguktól nincs több."

"Azt majd meglátjuk - mennydörögtem -, de most mondja meg, hogyan vitte el őket!"

"Az úgy volt - dadogta, és az ádámcsutkája fel-alá ugrált izgalmában -, hogy... én... felvettem azt a ruhát..."

"Milyen ruhát?" - kiabálom én. Erre zavarában egészen elvörösödik: "Női ruhát, kérem."

"Barátom - képedek el -, és miért éppen női ruhát?"

"Azért, mert - akadozik - egy ilyen öregnek látszó nővel senki se törődik, meg aztán - tette hozzá szinte diadalmasan - egy nőt senki se gyanúsít ilyesmivel! Mert, uram, a nőkben mindenféle szenvedély lakozik, de gyűjteményt sohase csinálnak maguknak! Látott már ön nőt, akinek bélyeggyűjteménye, rovargyűjteménye vagy inkunábulum-gyűjteménye lett volna? Soha, uram! A nőkből hiányzik az alaposság és... és... a lelkesedés. A nők olyan borzasztó józanok, uram! Tudja, ez a legnagyobb különbség köztük és köztünk: hogy csak mi rendezünk be magunknak gyűjteményeket. Én úgy érzem, hogy a világűr egy csillaggyűjtemény; az isten férfi, és gyűjti a virágokat: azért van belőlük olyan rengeteg. A mindenit, ha nekem annyi helyem és anyagi lehetőségem volna, mint neki! Tudja-e, uram, hogy én sokszor újfajta kaktuszokat gondolok ki magamnak? Aztán éjszaka álmodom róluk. Az egyiknek, amit kigondoltam, aranyhaja van és nefelejcskék virágja: Cephalocereus nympha aurea Raceknek neveztem el, engem ugyanis Ráčeknek hívnak, tetszik tudni; aztán van még Mamillaria colubrina Racek; uram, hogy mennyi csodálatos lehetőség van! Ha tudná..."

"Várjon - szakítottam félbe -, miben vitte el a kaktuszokat?"

"A keblemben, kérem szépen - felelte szégyenlősen -, nem is sejti, milyen kellemes szúrása van egy ilyen kaktusznak."

Hát akár hiszik, akár nem, nekem nem volt szívem elvenni tőle a kaktuszokat. "Tudja, mit - mondtam neki -, én elviszem magát az öreg Holben úrhoz, hadd tépje ki mind a két fülét." - No, látniuk kellett volna, hogy összemelegedtek azok ketten! Egész éjszaka kint voltak az üvegházakban, amíg csak végig nem nézték mind a harmincezer cserepet. "Holan - mondta nekem az öregúr -, ez az első ember, aki megbecsüli a kaktuszt." Egy hónap múlva Holben úr felszerelte Ráčeket, és kiküldte Mexikóba kaktuszt gyűjteni. Mikor Ráček elbúcsúzott, az öregúr megáldotta, és sírva fakadt. Mindketten szentül hitték, hogy Mexikóban Caphalocereus nympha aurea Racek is terem. Egy év múlva aztán azt a furcsa hírt kaptuk, hogy Ráček úr Mexikóban gyönyörű mártírhalált halt. Valahogy felfedezte egy indiántörzs szent kaktuszát, a Csikulit, azaz az Atya Isten édestestvérét, s vagy nem hódolt neki, vagy még ráadásul el is lopta: egyszóval a kedves indiánok megkötözték Ráček urat, és felültették az Echinocactus visnaga Hookerra, amelyik olyan nagy, mint az elefánt, és olyan hosszú tüskéi vannak, mint az orosz bajonett, aminek következtében földim, megadván magát sorsának, kilehelte lelkét. Hát ez volt a vége a kaktusztolvajoknak.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.