Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az utolsó kaktuszkert

 

Néhány szó az Olvasóhoz!

Az elmúlás feletti döbbenetem és főhajtásom kis elidőzésével jobban szeretném érzékeltetni az együttérzésem kifejezését.

Ezt - az elidőzés hiányát - akarom „jóvátenni”, ezért egészítettem ki az írásom végét.

Jokhel Csaba

 

 Jokhel Csaba:

                            Az utolsó kaktuszkert

 

 


Néhány hónappal ezelőtt, munkám egy kis vidéki városba, Kocsisberénybe vezetett. Kissé már untam a hosszú utat, de amikor elértem az első házakat, hírtelen felélénkültem, mivel megakadt szemem egy nem akármilyen kerten! Néhány pillanat volt csak, amennyire a közlekedés és az időm engedte, de amit láttam az megdöbbentett. A kerítésen túl, hatalmas Cereusok, Opuntiak, oszlopos Euphorbiak sorakoztak vigyázzban egymás mellet. A többi, körülötte sokasodó apróságról nem is beszélve. Bár ezek az apróságok bármelyike is nagyobb volt, mint az én legmagasabb, legnagyobb növényem. pb200032.jpgElőször csak lassítottam, mert mégis csak első a munka, aztán a szórakozás, de a kis ördög akkor már csak nem nyugodott bennem, furakodott előre. Agyamban jöttek mentek a gondolatok. Vajon kié lehet? Ismerhetem? Mennyi időm veszne el, ha megnézném? Vagy majd hazafelé? De mi lesz akkor, ha délután már nem lesz otthon a gazda? Döntöttem. Félrehúzódtam, megvártam a kellő alkalmat és megfordultam. A sorsra bíztam a döntést. Megpróbálom most megcsodálni közelebbről ezt a csodás kertet, ha otthon vannak, ha meg nem sikerülne, akkor mégmindig van esélyem hazafelé. Megálltam a porta előtt, már ekkor éreztem, hogy a csodák palotájába várok bebocsátást. Nyúltam volna fényképezőgépem után, de nem volt nálam. Nem erre készültem. Megnyomtam a csengőgombot. Szívem a torkomban dobogott. Türelmetlenül vártam, csak hogy végre, valakit meglássak. Sem egy válasz, sem egy zörrenés. Néztem a csodát addig is, amíg rá nem szántam magam egy újabb csengetésre. Türelmetlenségem egyre jobban fokozódott, amikor zajt hallottam és rögtön vele egy férfi hangja is elérkezett hozzám.
– Jövök!
Amikor megláttam a hang gazdáját, rögtön tudtam, hogy szerencsém van. Az idős ember kezében csipeszek, tálcák. Közelebb jött hozzám, közben szabaddá tette mindkét kezét, hogy kulcsaiért tudjon nyúlni valamelyik zsebébe. Hallottam a kulcsok csörgését, de mivel nem akartam túl kíváncsinak tűnni, ezért nem leselkedem tovább a kis kapu résein keresztül. Nyílott a kapu, ami talán a kaktuszparadicsomba vezet.
Bemutatkoztunk egymásnak. Elmondtam, hogy mi járatban vagyok. A nyomaték kedvéért, s hogy eloszlassam a kifelé nem mutatott kételyeit, egy névkártyát is átnyújtottam neki. Megnézte, majd lassan ennyit mondott.
- Ehhez hasonlók csak a kaktuszaim mellett vannak. Nekem már minek, de magának úgy sem kell, e nélkül is idetalál bármikor. Igaz?
Bólintottam. Ezután már nem volt nehéz dolgom, mert amikor megemlítettem, hogy ki vagyok, honnan és miért jöttem, az idős bácsinak felcsillant a szeme, beinvitált és elkezdte bemutatni kertjét. p4070027.jpgCsodát láttam akkor, minden (medve)talpalattnyi területen kaktuszok, beültetve kis dombocskákba, melyeket mérnöki pontossággal tervezett meg. Egymás mellett Mexikó, Bolívia, Peru, Kuba kaktuszai, szemmel látható békében, nyugalomban.
Mindenről egy történet, egy maradandó élmény, az élet egy-egy nagyszerű pillanata. Más dolgom sem volt, csak hallgatni a régi idők kaktuszos élményeit. Ám egyszer elakadt a mese, és csak nehezen értettem, hogy mi is történhetett. A bácsi talán elgondolkodik, hogy mi legyen a következő? Majd ismét mesélni kezdett.
– Nyolc éves lehettem, amikor nagyapámhoz a szomszéd utcába elvittek. Szüleimmel nem értették meg egymást. Kissé bolondnak, bogarasnak tartották, amiért minden idejét, megtakarított pénzét kaktuszokra költi. Én még azt sem tudtam akkor, hogy van egy nagyapám és azt sem, hogy mi az a kaktusz. Néhány óra alatt viszont rájöttem, hogy ami csodát, gyönyörűséget ott láttam, meg fogja határozni életem további sorsát. Az a rengeteg piros, sárga, fehér virág örökre agyamba vésődött. p5240036.jpg Ekkor határoztam el, hogy amint lehet, vissza fogok szökni, hogy minél több időt tudjunk együtt tölteni. Teltek az évek és rájöttem arra, hogy nagyapám számomra teljesen normális embernek tűnik, semmi nem igaz abból, amit eddig róla tudtam. Testvérei kizárták a családból, de ő csak legyintett rájuk. Egy nap, azonban megtörtént az, amire gyerekként nem számítottam. Hiába kérleltem, hogy ébredjen fel, hiába ültem mellé, és fogtam az akkor már kihűlt kezét, nem történt meg az a csoda, hogy egy váratlan pillanatban rám mosolyogjon, és azt mondja: – Gyerünk öcskös, várnak a kaktuszok!
Viszont észrevettem, hogy csak két dolog van mellette. A kedvenc kaktusza, amit bal karjával átkarol, a mellén pedig egy zacskóban egy szép adag kaktuszmag. Rögtön megértettem, hogy mit szeretne a kedvenc kaktuszával. A magokkal viszont bajban voltam. Azt tudtam, hogy el kell ültetnem, de hová, mikor?
A temetésen alig voltak néhányan. Apámmal sokat vitáztam, mire megértettem vele nagyapám üzenetét, végakaratát. Együtt voltak kaktuszával jóban, rosszban és halála pillanatában is. Akkor legyenek együtt a halál után is. Mellé tettük, pont úgy, ahogy megtaláltam. Az a néhány ember, még ott, akkor sem tudott semmi jót mondani róla, mindenki ugyanazt gondolta, mondta: – Elment egy bolond ember.
p5120066.jpgÉn persze nem ezt gondoltam. Szerettem őt is és a kaktuszokat is.
Néhány nap múlva megérttettem azt is szüleimmel, hogy majd én fogom gondozni azt a csodás gyűjteményt. Nem volt könnyű dolgom, de sikerült. Talán látták bennem az elszántságot, és bizonyára az én szememben is ugyanaz a tűz csilloghatott, mint mesteremében – a nagyapáméban. Végül is rám hagyták akaratomat. Minden időmet a kaktuszházban töltöttem, öntöztem, ültettem, vetettem, de nem tudtam rájönni, hogy mit is kezdjek a zacskóban előkészített magokkal. Már lassan feladtam, hogy valaha is rájöjjek a talányra, amikor a kertben egy télálló Opuntiara lettem figyelmes. Madarak kezdték csipegetni gyümölcsét, és ahogy rázkódtak a nagy szártagok, sorban kihullottak a régi magok. Szememmel utánuk néztem, ahogy azok a földre hullottak. Ekkor ért a következő meglepetés. A régebben kipergett magokból, már egy kaktusz erdő nevelkedett. Elővettem magjaimat és megláttam a megoldást. Elindultam a temető felé. Az elhervadt virágokat már elvitték a sírról. Gyorsan döntöttem, mert nem akartam esélyt adni, hogy meggondoljam magam. Fogtam a magokat, és rászórtam nagyapám utolsó kertjére. Ettől kezdve, titokban minden héten kijártam, hogy lássam, mi fog történni. Pont az történt, amit vártam. Sorban, p5120070.jpgegymás után keltek ki a kis magoncok. Opuntiak, Escobariak, Echinocereusok.
Egy napon emberek súgtak össze a boltban, amit akár normálisnak is vélhettem, csakhogy most nagyapám volt a téma.
– Hallotta? A bolond kaktuszos sírján kaktuszok nőnek.
– Mondtam én, hogy nem annyira bolond az, mind mondják.
– És azt hallotta, hogy mellé tettek egy kaktuszt?
– Hová mellé?
– Hát a koporsóba.
– Akkor az nőtt ki onnan. Biztosan így van.
– Igen, csak ez lehet. Mi lehetne más?
– Semmi, Különcnek, bolondnak hittétek, most még kiderül, hogy…
– Vigyázz, itt a gyerek.
Nem hallottam mást, de ettől a pillanattól kezdve, mintha megszerettek volna. Az emberek kérdezgették, hogy vagyok, miben segíthetnek. Kérdeztek tövisekről, virágokról, mindenről, amit én is tanultam a növényekről. Néhány hónap alatt én lettem a legnépszerűbb ember a környéken. Mindenki meg volt győződve arról, hogy csoda történt. Én meg nem állítottam senkinek az ellenkezőjét.

pa230051.jpgEzzel vége is lett ennek a történetnek. Mosolygott egyet, aztán intett, hogy menjek vele. Hirtelen, gyors mozdulatokkal összeszedett néhány kaktuszt és átadta, hogy neveljem fel őket. Megköszöntem, majd elbúcsúztunk egymástól. A kapunál azonban megállított és zsebébe nyúlt. Egy kopott kis zacskót szorongatott öreg kezében. Nem szólt semmit, csak kezembe nyomta. Egymás szemébe néztünk. Ekkor megláttam, hogy könnyek csordulnak ki szeméből. Alig jutottam szóhoz, de nem mehettem el szó nélkül.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Semmi, semmi. Csak, nekem nincs unokám. Sőt, senkim sincs.
Megszorította kezem és szó nélkül becsukta a csodák kapuját. Beültem az autómba, indítottam. Munkám végeztével, elgondolkodtam ezen a napon. A kis növényeket elültettem, gondosan feltábláztam. A kis magokkal teli zacskót eltettem, és vártam. Nem tudom mire, de vártam.
Eltelt egy hónap, amikor furcsa körülmények között, kezembe került egy kis vidéki újság néhány lapja. Az is csak foszlányokban, benne egy rövid hír: „2010. június 18-án, életének 88. évében meghalt, Lovas Géza aki kaktuszairól volt híres Kocsisberényben. Élő rokonokat nem tudtak felkutatni ezért temetéséről az önkormányzat gondoskodik.”
Másnap autóba ültem, hogy kötelességemnek eleget tegyek. Zsebembe csúsztattam a magokat és elindultam. Nehezen tájékozódtam, mert szinte senki nem ismerte. Ekkor sírásókat láttam meg, amint éppen számomra ismert növényekkel viaskodnak. pb150090.jpg
– Szép napot!
 Lovas Géza nyughelyét keresem, tudnak segíteni?
Válasz helyett, az egyik egy ásóval nagyot csapott, ezzel egy hatalmas Opuntia bokrot tört darabokra. Mögötte a sírkő. Itt nyugszik Lovas Géza.
– Ez nem lehet! Akit én keresek, őt nem oly régen temethették.
– Ja, az ott van - mutat néhány méterre - kettővel odébb.
– Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy mit csinálnak?
– Írtjuk ezt a nyavalyás bokrot. Az egyik évben kiírtjuk, mégis néhány év múlva újra elborít mindent.
– Nehéz munka. Köszönöm. Visz’lát.
Átsétáltam a keresett helyre. A felirat itt is pont olyan, mint az előzőn.

Itt nyugszik Lovas Géza

Átnéztem a sírásókra, kicsit megsajnáltam őket, majd kiszórtam a magokat.
Hazafelé menet, gondoltam, megnézem a csodák kertjét, de nem találtam már ott semmit. Valakik gyors munkát végeztek. Minden kaktuszgyűjtésre utaló nyomot szakszerűen eltűntettek. Néztem befelé a kerítésen át. Szomorú szívvel gondoltam, az öreg gyűjtőre, aki most már nem siet kulcsaival a kezében, kaput nyitni. Küszködöm  az érzéseimmel, de végül egy könnycseppet törlök le arcomról. Fel-felvillannak az utolsó emlékképek elmosódott mozaikdarabjai, akaratlanul is eszembe jut a búcsúzásunk, amikor az ő palástolni próbált könnyeit láttam. Csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nem tudtam mozdulni. Hát így érnének véget a csodák? Nincs mit néznem tovább, indulhatok hazafelé. Gondolataimban ismét az alig egy hónapja történt események jutottak az eszembe. Mint ahogy a kötéltáncos inog a vékony szálon, magam is eképp kétkedem: valóság volt, vagy csak álom? Mi történhetett, miután eljöttem tőle? Talán csak várt valakire, aki meghallgatja, akivel elbeszélgethet utoljára? Lehet, hisz mondta, hogy senkije sincs. Annyit gondolkodhattam, hogy szinte észre sem vettem, már otthon vagyok.
Amikor hazaértem, két kamiont értem utol, amint befordultak az utcánkba és megálltak a házunk előtt. Megálltam mögöttük, odamentem és köszöntem.
– Meddig szeretnének itt parkolni? – kérdeztem, meg sem várva köszönésüket.
– Ha jó címre jöttünk, akkor bele fog telni néhány órába – jött a magabiztos válasz.
Erre felnyitották a hatalmas ajtókat és megláttam a csodát. Minden kaktusz ott volt, azokban a kamionokban becsomagolva. Nem értettem semmit, de talán nem is baj. Felnéztem az égre, mintha a felhők mosolyogtak volna le rám. Pont úgy, mint az Öreg kaktuszgyűjtő.

Jokhel Csaba
Érd

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Fábiánsebestyén

(Rózsa Erika, 2013.01.23 12:24)

Ez tényleg maga a csoda.Olyan kevés jó dolog történik manapság.Köszönöm hogy megosztotta velünk ezt a történetet.Talán egyszer majd mi is csodálkoz-va állunk az ön kapuja elött,és ha szerencsénk lesz talán be is engednek!
Nagyon jó egészséget kivánok.További sok sikert!!
Rózsa Erika.

Re: Fábiánsebestyén

(Jokhel Csaba, 2013.01.23 21:04)

Kedves Erika!
Köszönöm, hogy elolvasta kis történetemet, és azt is, hogy írt nekem gondolatairól néhány sort. Természetesen, ha felém jár, szívesen látom. Nálam ugyan nem találja meg a csodák kertjét, de néhány kaktuszvirágzást biztosan láthat.
Kérem, olvassa el az oldalunkon megtalálható kis történeteimet, és javaslom, hogy a többi szerzőtársam írásait, verseit is.
Köszönettel Jokhel Csaba

Egyre tökéletesebb

(Kiss Csaba, 2011.06.19 19:47)

Szia Csaba!
Elfelejtettem eddig véleményt mondani. Bocsi.
Annyira jó, hogy már azt hittem igaz.
Igaz, az is lehetne, mert ez nem valóságalapot nélkülöző fabula, utópia vagy sci-fi. Ez akár meg is történhetne valahol, valakivel, valamikor. A végét az átéléssel így átírtan, még emelkedettebb hangulatú és megdöbbentőbb lett. Töprengj még néhányon s kötet lehet belőle, először a honi szépirodalomban. Gratulálok. Nem tudom, hogy az érdi összejövetel egyikén nem kellene ezek közül sorban a megjelenteket felolvasni, mert nincs mindenkinek net hozzáférése.

Re: Egyre tökéletesebb

(Jokhel Csaba, 2011.06.19 20:31)

Csaba! Köszönöm a leírt véleményedet. Belőlem, valahogy az ilyen, szomorú történetek jönnek ki. Talán, majd egyszer, vidámabbak is születnek. Mindenesetre lehet, hogy ez lesz az első részlete a Hihető meséim című gyűjteményemnek? Majd meglátjuk. Felolvasást bármikor tarthatunk, de akkor a Te verseidre is számítok.

Az utolsó Kkaktuszkert.

(Libnárné H.Ilona., 2011.04.23 19:53)

Szia Csaba !!
Már látom,hogy az utolsó kaktusz kertből nőnek ki a növények,és lesz talán valaki aki tovább viszi.
Gratulálok,és a továbbiakban sok sikert kívánok.
Ica.

Re: Az utolsó Kaktuszkert.

(Jokhel Csaba, 2011.04.23 20:35)

Őszintén köszönöm Neked Icuka !

Köszönöm!

(Jokhel Csaba, 2011.04.10 21:53)

Szia Robi!
Köszönöm, hogy írtál. Örülök, hogy tetszett. Sajnos a következő sem annyira vidám, de a mondanivaló a lényeg. Ebben a történetben egy idős ember csodás életét meséli el, aki ugyan egyedül élte meg ezeket a csodákat, mégis boldogan mesélte el életének pillanatait, ráadásul még talált valakit, aki megérti Őt és gyűjteményét tovább élteti, most már harmadik generáció óta.

Köszönöm a barátságodat. Csaba

Jb.

(Szabó Róbert, 2011.04.10 20:48)

Hát ez nem semmi Barátom! A stílusból és a hangulatából akkor is ki találhatnám ki írta,ha nincs aláírva.Azért nem minden történet ilyen ilyen borongós és ne felejtsd,hogy Neked vannak barátaid! Gratulálok! Robi