Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kajdacsi János: Isla Margaríta.

 

Nosztalgia!

 

Venezuela 2007 (Isla Margarita) vissza-visszatérő emlék.

 

115720123_8111406_2258795.jpg

 

 

2007. február 21.-március 05.

A kíváncsiság és a nyughatatlan természetem, ami ismét arra ösztökélt, hogy útra keljek. Sokszor voltam sokfelé, víz alatt és víz fölött egyaránt, nyitott szemmel jártam a világot. Nem annyira az emberek és a városok inkább a természeti adottságok vonzottak és lekötötték figyelmemet. Így jutottam el Isla Margaritára.
Olvastam, hogy Venezuelában található a világ legmagasabb vízesése a Salto Angel, amely 916 méter magasról zúdul alá. Nekem ezt látnom kell!
Kiindulási pontnak azért tartottam jónak a szigetet, mert a merülést sem szerettem volna kihagyni, aki ismer, tudja, hogy búvárkodok.
Valamint az itt élő orchideákat, és broméliákat is szerettem volna lefotózni.
Ezek után jött a nagy találkozás Békefi Józsival, és a szigeten élő Melokkal.

115720123_2616670_2268177.jpg

 


Már nem sokat tébláboltam mindent elintéztem, irány Bécs, gépkocsival, onnan repülővel Párizs, átszállás Caracas, újabb átszállás, Parlamor. Azért Caracasban álljunk meg egy szóra. A gép landolásánál az ablakon kinézve már hatalmas cereusokat lehet látni, gondoltam, ez már nem rossz.
Hát rossz volt. A legrosszabb az, ha az ember nem beszél nyelveket. Az első probléma a csomag megtalálása volt. Elkövettem azt a hibát, hogy egy egyenruhás útonállót szólítottam meg, hogy eligazítson. Rögtön elkérte a csomagjegyet, és vagy ötödmagammal /balekok/ mentünk utána, közben ő telefonált. Érdekes módón a szalagnál csak mi vártunk a csomagjainkra. A srácnak gondoltam adok 2 dollárt, hátha segítőkészebb lesz, de ő csak a fejét rázta. Az egyik idősebb hölgy, akit már a sírás folyogatott, hogy indul a másik gépe, félt, hogy lekési 20 dollárt adott a csomag szinte azonnal megjelent. A végén 5 dollárom bánta, de nem volt vége a vesszőfutásnak.
A nemzetközi reptér és a belföldi között kb. 1 km a távolság. A hordárok seregéből talán a legerőszakosabb rögtön megmarkolta a csomagomat, s alig tudtam lépést tartani vele. Rosszat sejtettem, 10 dollárt kért, amint odaértünk. Pénzt kell váltanom, mondtam, mert csak kártyám van. no - problém, megvárja. Nekem igen! Eldöntöttem 2-nél többet nem adok mármint dollárt.
Pénzváltás: ablak, útlevél, nyomtatvány, egy tégely, igen - de minek? Újlenyomat vétel, ha pénzt akarok. Jobb kéz, hüvelykujj, 35000 Bolivár, ebből 28000 reptérilleték, marad 7000, oké ez a hordáré.
Ablak, tikett, vissza 7000, hordár nagy kerek szemek, én beslisszolok utánam, nem jöhet. Adios….Tehát csak magad uram, ha jót akarsz. 20 perc és indul a gép, papír szerint, aztán két óra húsz, négy óra húsz, őt óra várakozás után villámgyors beszállás, indulás, üdítő, leszállás éjfél, a taxissal este 7-kor lett volna randevúm.
Mi lesz most. Láss csodát 40 körüli barna emberke magasra tartott táblával Mr. Kajdacsit keresi. Vannak még korrekt emberek. Álmos szemekkel kipattan a taxiból egy bájos kis hölgy ki németül angolul, spanyolul, szól hozzám, én intek fejemmel, nemet. Mivel hogy nem beszélek nyelveket. Tudni egy kicsit magyar…..Elkéri papírjaimat, gyors egyeztetés, irány El Tiráno, recepció, szobakulcs, londiner 418 szoba. !!!!!! negyedik emelet, lift 2,- no problém,- oké minden, legalább a kilátás, ragyogó. Végre vízszintesen. 24 óra telt el, és én 10000 km-rel arrébb álomba szenderülök. Halk zümmögés, a klíma hangja.
Reggel zeneszó az eső dobol az ablakon, nesze neked has sütés.
El Tiráno. Az étterem még üres reggel 6 óra - 7-től van kaja.
Nem várom meg. Bedobok 2 pohár-üdítőt, és indulok. Az eső már csak szemerkél. A kiszögelés felé veszem az irányt, amit itthonról a műholdak, és az internet segítségével százszor végig jártam.
Tenger zúgás, méteres hullámok, begázolok a vízbe, meleg legalább 26 fokos. A sós pára mindent beborít, végre jól érzem magam. Bár elnézve a kavargó vizet itt aligha fogok búvárkodni. Megcsodálom a kókusz-pálmákat, és a rajta ülő kánya keselyüket.
A kiszögellést 1500 méterre saccolom. Mire odaérek, szikrázóan süt a nap. A cereusok több méter magas oszlopai már messziről integettek.

 

115720123_9554882_2268366.jpg

 


Strandpapucsban vagyok, ez hiba volt. Amint oda érek minden lépésemre, vigyázni kell. Az ösvényen, amin haladok keresztül hatalmas kidőlt kaktuszok, óvatosan kerülgetem őket. A töviseket testközelből érzem. Végre kijutok a partra számomra eszményien szép, bár fürdésre alkalmatlan. A sziklák peremére állva bámulom, az alattam fortyogó zúgó áradatot. Hát itt vagyok, szevasz Karib-tenger.
Nézem az eliszkoló szép színes tarisznyarákokat, ismerősök, óvatos megfontolt vadászok. A sziklák tulajdonképpen megkövesedett faóriások körülöttem apró pozsgás növények sokasága - de hol vannak a dinnyekaktuszok…?
Indulok tovább, Békefi szerint itt kell, hogy legyenek közvetlen a parton. Zöld araszos növényzet, borítja a talajt akár egy varázsszőnyeg, rendkívül rugalmas, fűszerű. A hajnali esőtől csatakos minden. Fehér sapesz, Heuréka!

 

115720123_9308781_2268421.jpg

 


Hát meg vagy. Nyakig a fűben ülve az első Melócactus, csodaszép növény. Átvillan rajtam, ha otthon így duncba tartanánk őket, vajon meddig bírnák?
Részemről már az örök kaktuszmezőkre költözött néhány egyed. Itt a fű között meg gyönyörű, igaz a szél-erősség 30-40 km-es északkeleti. Ott tartózkodásom idején ez alig változott. Egyre másra bukkannak elő a szebbnél szebb növények, és persze elpusztultak is.
Az első figyelmeztetés a papucsomon áthatoló tövisek égető érzése, nem megyek tovább. Egy pár növényt gyorsan lefotózok. A nap most már kegyetlenül éget, a kalapom persze a hotelban pihen. 9 óra mire visszaérek, rémültem nézem a tükörben pirosra vált képemet.
Haza-felé aloét láttam az úton. Reggeli után visszamegyek egy levélért. Többször átkenem égő bőrömet, lassan múlik a fájdalom. Délig ágynak dőlők még bennem van az utazás fáradalma. Az alvás nem megy, forgolódóm, úszni megyek csak le a medencéhez. A víz kellemes kristálytiszta halk zene szól fiatal fiúk, és lányok próbálják mozgásban tartani a szálló vendégeit. Iszonyúan süt a nap.
Pálmák árnyékába húzódok, Békefi térképét nézegetem. 16 vörös pamacs körbe a szigeten. Valamennyi a Melok élőhelyeit jelöli. Nem bírom a tétlenséget, ismét útra kelek, de most már kalapban. Északnak indulok.

 

115720123_8819428_2268657.jpg

 


A hoteltól talán 3 km-re emelkedik a kettős nyeregtető, a sziget legjellegzetesebb hegye. Az aszfalt, ezerrel ontja magából a meleget, a parti sávot választom. A tenger rendületlenül ostromolja a szakadozott partot. Baromi meleg van. Kókusz-pálmák hajladoznak a szélben érett terméssel számomra kívánatosak csak elérhetetlen magasságban. Kutatón nézek körül párat a földön is megpillantok. Gyors mozdulatokkal, a búvárkésemmel felbontok egyet közülük a tej, az arcomban spriccel, igen meglepődők. A melegtől már erjedésnek indult.
Vöröses táj bontakozik ki a hegy lábánál, és itt vannak az első kaktuszok, opuntiák, valamint az elmaradhatatlan cereusok oszlopai. A parthoz közel magoncok, kis melo kaktuszok. A /kis/ jelző csak ezekre vonatkozik, mert termetre 18-20 cm-es példányok, cefálium nélkül. Otthon, még nem láttam ekkora növényeket.
A hegy felé indulok, kiszáradt folyómeder, állapítom meg magamban. A part két oldalán tövises bozót a szakadásokban, ámulva nézem a termetes cefáliumos lecsüngő dinnyekaktuszokat. A vöröses szint valószínűleg vasoxid okozza. Holdbéli táj.
Ott ahol most állok, egy felhőszakadás esetén gyakorolhatnám búvár tudományomat. Csodálkozom az itt élő melokon, hogy nincs rajtuk úszósapka, mert itt már vannak szép termetes példányok, időnként biztos, hogy úszóleckét vesznek és a hordalék is, elborítja őket.
Kikecmergek a mederből, és cseberből vederbe kerültem, körülöttem mindenhol agavék, cereusok, opuntiák tömege falanszként állja utamat. Visszafordulok az omladékos partoldalon, tövisek garmada kapaszkodik belém. Az elpusztult melok tövisei acéltűként hatolnak át cipőm talpán, próbálok kiszabadulni most már cipőm fogságából is. De ez nem egyszerű, először kijjebb kell húznom a töviseket, mivel a húsomba ékelődtek, iszonyú a fájdalom. Vértől csatakos a cipőm belseje. A tanuló pénzt keményen fizetem. A töviseket cipőmből, talpamból eltávolítva, sántikálva, indulok tovább, de most már nem csak a tájat nézem, hanem a talpam alá is tekingetek. Surranó neszezést hallok a száraz növényzetben, szerencsére csak gyík volt az istenadta, az ijedtség kölcsönös. Őszintén bevallom a kígyókat, csak messziről szeretem nézni, és valami őrült /Noé/ itt a szigeten közülük igen sokat szabadon engedett, nem kis bánatomra. A földbevájt lyukak körül sok a csúszás nyom, amely kígyóktól származik. Továbblépek utamat agavék szegélyezik. Kiérve a folyómederből megdöbbenve látom a felperzselt növényzetet a rakásba hajigált óriási Melo-kaktuszokat. Kosárlabda nagyságú növények estek áldozatul, a túrizmusnak. /értsd szállodák helyigénye/
De pont itt!? A legszebb természeti összképpel rendelkező tájegység, amit valaha is láttam. Hegy, víz, folyó, tenger buja növényzet, s íme az ember betette a lábát. A domb túloldalán a letarolt dzsungel helyén már banán cserjék és pálmafák sokasodnak. Aszfaltút terpeszkedik a Cereuszok erdején keresztül. Megszűnt a madárdal, a papagájok sem rikácsolnak, légkalapács zaja veri fel a csendet. Igyekszem magam mögött hagyni a tragédiát, előttem emelkedik a csupán 250 méter magas nyeregtetős hegy a csúcsát, szándékozom meghódítani, mely nem tűnik egyszerűnek. Ösvényt keresek de mindenhol tövisek, tüskék kapaszkodnak belém. A nadrágszáram és a cipőm már teli van - otthon görög tövisnek nevezett-, terméssel, bogánccsal. Opuntiák úgyszintén ragaszkodnak hozzám töviseikkel, leváló szártagok csimpaszkodnak belém, nem kímélve bőröm. A bokrok közé bújva már nem tudom, merre van előre vagy hátra. Foglya vagyok a természetnek, a buja kuszaságnak. Négykézláb próbálok valahogy, előre kúszni, ösvényt vélek felfedezni mely, a csúcsra vezet. Talán 10 métert haladhatok egy sziklásabb területen az itt megtelepült curvis-pinusok, csodálkozva néznek rám. Leülök közéjük.
Csodaszép növények. Most érzem mennyire, magányos vagyok nincs kivel megosztanom a pillanat csodáját. Marad a fényképezőgép és a kamera, majd otthon élem át újra a csodát.
A valóság felettem az ágakon tillandsiák, balsamiferák, ha jól látom. Az egyiket leválasztom a kéregről és rögvest, messzire hajítom a kirohanó hangyaállomány hatalmas rágókkal, igen csak megrémiszt. Ki gondolta volna, hogy hangyafészek. Később a növényt kézbe veszem ezerlábúakat, is kitessékelek a levelek közül. Talán így steril a dolog, zsákomba, süllyesztem.
Képtelenség tovább haladnom valahonnan más irányból kell megközelítenem a hegyet. Haza indulok. Inni valót nem hoztam magammal a két narancsot hamar elfogyasztottam, iszonyúan szomjazom.

2. Folytatás
Szállásom felé indulok. A parthoz közel összetákolt büfé kínálja portékáit.
A tulaj egy hatalmas színes óriás, közel kétszáz kiló, méterben szerintem kettő felett van. Termetéhez viszonyítva fürgén a pulthoz lódul, kábán néz rám, csiripelő fej-hangon üdvözöl „Hola Senor”. A hang hallatán első döbbenetemben próbálok mögé lesni keresve a hölgyet, aki köszönt nekem. Asztalterítőnyi zsebkendővel törli gyöngyöző homlokát, a másikkal maréknyi jég kockát töm szájába. Gyors pillantás a kínálatra az árak egyformán 1800 Bolivár annyi, mint otthon! Kétféle üdítőre mutogatok, tikkadtságomban hang sem jön ki a torkomon, tíz ezressel fizetek. A fickó kimarkolja, kezemből a pénzt a másikkal kezembe nyomja a két üveget és többször megköszöni a vásárlást, lassan esik le a tantusz, hogy itt vissza nem kapok. Én barom mért nem ötre mutogattam. Megint jegyet váltottam a ringlispílre. Dühösen lerogyok az egyik a homokba kitett ülő alkalmatosságra. /széknek nem nevezném/ Lassan végigkúszik bennem a jeges áramlat, visszatér belém a lélek. Igazán már nem is vagyok dühös, életemben nem voltam még ilyen szomjas. A második üveg után összekapom magam, cipőmet kézbe fogva, mezítláb a vízhez indulok.
Az árnyékból kilépve azt hittem a homokban rejtőző parázsra léptem. A szikrázó napsütésben izzott a homok, sebes talpaimnak már csak ez hiányzott. Tarzanként szökkenek át a vízig, a só már csontig hatol, szerencsére oldott állapotban. A könny kicsordul szememből, ez már sok a jóból. A vízben gázolva megyek szállásomig. Az állandóan fújó szél magasra korbácsolja a hullámokat vízpárával töltve meg a levegőt, ingemet a só keményre cserzi.
Végre elérem mentsváramat. A bár pulthoz lépek, ketten is kérés nélkül nyújtják felém a gyümölcsből facsart nedűt. A harmadik pohár után már lötyög bennem a folyadék. Kinyögök egy köszönömöt. A lift működik, negyedik emelet.
Hatalmas tükör a szobám falán, döbbenten nézek a csapzott mocskos vörös pofára ki én vagyok, már nem csodálkozom, hogy a tízesből nem adtak vissza.
Vetkőzni kezdek a fürdőbe lépve vagy öt centis csótánnyal nézek farkas szemet, mire feleszmélek már köddé vált, ha valamit utálok, hát csótányt, azt nagyon. Sokáig állok a zuhany alatt, hol hideget, hol meleget engedek magamra. A húsz fokot most hidegnek érzem, kikapcsolom a lég kondit.
Talpaimat vizsgálom, de szerencsére nem maradt bennük tövis.
Rám telepszik a nap fáradtsága, az időeltolódás -4-5 óra. Zsákként dőlök el az ágyon, csak a lepedőt húzom magamra.
3. folytatás
Talán két órát szunyókáltam, közben besötétedett, most nem a szomjúság inkább az éhség gyötör.
Teljes ellátás (All inclusive,) ezt válasszam javasolta az ügyintéző az irodában. (hála égnek ezt választottam) Kicsit gatyába rázom magam, körülnézek odalent. A szállóban még alig tartózkodtam, gyalog indulok lefelé, ismerkedek a környezettel. Nyitott folyosók, rend és tisztaság mindenütt. Hamar leérek, a nyüzsgés irányába kell mennem. A bárpult előtt elhaladva tekintetem összeakad a mixerrel, aki a szomjhaláltól mentett meg. Hozzá fordulok most nem üdítőre inkább valami kaja előtti alapozóra áhítozom. Nem kell sokat magyaráznom, valami olyasmit szeretnék, amit ő is szívesen fogyasztana vacsora előtt. Határozott mozdulatokkal, jégkocka a pohárba, több üveget is nyakon ragadva néhány centilitert rá tölt. Színes kavalkád rétegesen, ámulva nézem. Hosszú kanalával pár másodpercig kavarja az italt a jégkockák csörömpölve olvadoznak. Vigyorogva tolja elém, Angolul mondja, hogy egészségedre. Belekortyolok a bíbor színben játszó kellemes illatú italba. Csodás. Felhörpintem és most már tényleg kaja után nézek.
Kontinentális reggeli. - svédasztalos ebéd - vacsora - all inclusive ) na, ezt az utóbbit nem fogom
Jellátás, korlátlan italfogyasztás kihasználni!
Vagyunk vagy harmincan, a fele már rutinos, tudja miért hova kell nyúlnia (nem kell a kaján vigyor) tálca, tányér egyszóval evőeszközre gondolok. A pultok mögött is nagy a sürgés, hordják a finomságokat. Bábeli a zűrzavar, mindenki kérdez, mutogat „Kezdetben az egész földön egy nép uralkodott, egy nyelvet beszéltek. S e közös nyelven így szóltak egymáshoz: „Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje…” Ám ekkor az Úr leszállt, s látta, hogy mire képesek az emberek, ha összefognak. Ezért így szólt: „Nézzétek, egy népet alkotnak, és egy nyelvet beszélnek. Ez csak a kezdete tevékenységüknek. Ezután semmi sem lesz nekik lehetetlen, aminek a megvalósítását elgondolják. Ezért zavarjuk össze nyelvüket, hogy senki ne értse a másikat!” – és attól kezdve nem értjük egymás szavát…”
Beállok a sorba, nézem a különböző sülteket, körítéseket, halat keresek. Szép szeletet teszek tányéromra, mindenféle szósz nélkül, azokban már csalódtam néhányszor. Valamennyi asztalnál ül már valaki, társulnom kell ez nem álló-fogadás. Magyarul köszönök, kérdezem, szabad-e helyet foglalnom? Az öreg tört magyarsággal válaszol, tessék, leül.
Később elmondja, ő Német a háború után költözött Kanadába, ha csak teheti, ide jön pár hétre Margarítára, de nyaralt már a Balatonnál is, hozzáteszi Budapest gyönyörű. Szorgalmasan bólogatok.
Meglepetésemre, pincér jön az asztalhoz, sört hoz az öregnek. Hozzám fordulva kérdezi, mit hozhat nekem, a KOKTÉL az jöhet, egy kis mutogatás és már JÖN is a pohár. Deres, micsoda kiszolgálás, hát ilyet még sehol nem tapasztaltam. A Mixer felé sandítok, nem volna, füle körbe nevetné a fejét, úgy vigyorog.
Poharat, tálcát a pincér szedi össze, távozóban érdeklődik, hogy holnap is az ő asztalánál kívánok helyet foglalni, mert számít rám. Később kiderül, egy-egy felszolgálóhoz öt asztal tartozik, ez remek. A koktél után még négy gombóc fagyit is lenyomok, most már igazán jól érzem magam.
A medence felől hangszóró reccsen, az esti előadáshoz szólítják a kedves vendégeket. Halk kellemes zene szól, a „parketten” három fiatal pár (Venezuelaiak népviseletben) táncolnak. A mikor vége a számnak a hat táncos a közönség soraiból választ partnert. Kösz, de ma én nem táncolok, irány a negyedik.
Éjszaka Békefivel telefonon beszélem meg a látottakat (Melóztunk)
4.folytatás
Végre megvirrad! Az ablakon kitekintve látom a Cerro Guayamurí , majdnem azt mondtam hófedte csúcsát. Reggelente felhődunyhát húz magára. Mindössze 470 méter magas zöld pokol. A mai napig nem tudtam megemészteni, hogy nem tudtam leküzdeni, pedig kétszer is nekigyürkőztem. Vágyódva nézek a titkokat rejtő, lankás vonulatra, de ma a Békefi által javasolt parti sávot nézem át. Reggel 6 otthon, délelőtt 10 óra. A kajálda hétkor nyit. Nincs kiszolgálás, az automatából koktélt magam keverek, narancsot citrommal. A biztonsági őr álmosan néz rám, eldörmög egy „buenos días señor”-t. A sorompón túl tíz lépés és már a homokos parti sávon állok, sehol egy lélek. Itt korán fekszenek és későn kelnek az emberek. Ha szemben állok a tengerrel, amely most is méteres hullámokkal ostromolja a partokat, balra indulok. Fent a magasban fregatt madarak köszöntik a reggelt, kókuszpálmák hajladoznak a szélben. A hullámok által keményre döngölt fövenyen tempósan lépkedek, néhány kagylót, csigát felkapok, zsákomba rejtem. A hegyektől nem látom a nap-felkeltét, hátamon érzem a felbukkanó sugarak melegét. Szunyókáló kutyacsapat a vízmosta partoldalban, messzire elkerülöm őket, jobb félni, mint megijedni. Ezek az oltást hírből sem ismerik. Sárga virág bóklászik a szélben. Az első virágzó Opuntia. Lefotózom.
Néhány szó az itt készült képekről. A fotók egy része Horváth Sanyitól kölcsönkapott géppel készült, a képek másik fele telefonnal, egyiket sem tudtam rendesen kezelni, néha a sírás fojtogatott tehetetlenségemben. Remélem Kuba szigetén már nem lesz ilyen gondom, meg aztán ott lesz a két FŐKOLOMPOS.
Keresztülhaladok, az ébredező halászfalun. A kikötőben már javában folyik az alkudozás. Megcsodálom a kifogott zsákmányt. Döbbenten meredek két levágott Delfin-fejre. Megengedik, hogy lefilmezzem, szörnyű látvány. Náluk nem tilos kifogni, elfogyasztják, mint a többi tengeri herkentyűt. Megyek tovább a környék túl szagos nekem, ezt a szél sem tudja tompítani.
Keselyű-had marakodik a koncon. Gondolom, a Delfinek belső részein osztoznak. Félelmetes látvány ezt is filmre veszem. Tovább. Már egy órája úton vagyok, sokat bámészkodok, az elsurranó gyíkra is rácsodálkozok, ha ezt így folytatom megint dél lesz, mire visszaérek a szállóba. Megkövesedett faóriásokat vélek felfedezni talpaim alatt (csak tövis ne legyen rajtuk) Újból itt vagyok, ahol először találkoztam a Melokkal. 3-4 méter magas Cereusok között, egy szűk ösvényen közelítem meg a parti sziklákat Kiérve a sziklaperemre szárítkozó kormoránokat lepek meg, méltatlankodva szárnyra kelnek. Ezen a 300 négyzetméternyi területen hihetetlen mennyiségű növény kapaszkodik a sziklákba, a valóságban megkövesedett faóriásokba. Ha ma lennék, ott ezer fotót készítenék. Kis ujjnyi repedésekben, mini sziklakertek, élvezik a párás sós levegőt. A puszta sziklákon hatalmas cefis Melok, a part felé araszolva magoncok sorakoznak. Ilyet el sem tudtam volna képzelni, időnként biztosan átcsap fejükön egy-egy nagyobb hullám. Terméseket gyűjtök borítékba. A hangyák is keményen dolgoznak, lyukat rágnak a termésen, majd szabályosan kibányásszák a magokat. Húzzák, vonják a hatalmas terhet, némelyik óriásit bucskázik, lezuhan a kaktuszról, de a magot nem ereszti. A nap már keményen égeti a bőrömet, lesz kilenc óra mire”haza”érek. A vendégek már javában reggeliznek. Nem látom a Mixeremet, valószínű, hogy délutános. Gyümölcskoktélt iszom. Nézelődök, bizonytalankodok a sok finomság között. Barna szempár, ezer ránc mögül mosolyog rám, kedvesen int, hogy válasszam a frissen elkészített rántottáját. A nyál összefut, a számban ezt választom, hozzá zöldpaprika, paradicsom. Az asztal ahol vacsoráztam most üres. Kényelmesen reggelizek. Húsz év körüli, barna lány köszönt. Ő, a pincér, a nappalos! Héttől-háromig dolgozik. Gyümölcs-salátát javasol, kézzel, lábbal beszélgetünk, derültség körülöttünk.
5. folytatás.
Kolumbusz Kristóf 1498. augusztus 15.-én fedezte fel a szigetet a Margaríta nevet adta neki. Az antik görög nyelvben “Igazgyöngy”, a szó jelentése. A szigetből, amit eddig láttam tényleg gyönyörű. Az összegyűjtött termésekből kiszedem a magokat, kiterített papír zsebkendőn szárítom, a származási helyét feltüntetve. Összeszedem a búvárkodáshoz szükséges holmikat, a vízben is körül nézek kicsit. Azon sem lepődnék meg túlságosan, ha a víz alatti köveken is Melók üldögélnének Snorkellel a szájukban. Amit ezek a kaktuszok itt túlélnek hihetetlen (lásd fotó: felégetett élőhely). A szobámból 120 lépés a vízig, szórakozásból számolom lépteim. Gyerekként is számoltam a Duna parttól hazáig 471 lépés (sokszor a pofonig) amit Apámtól kaptam, csupán szülői féltésből. Így elmélkedek, közben leérek a tengerhez. A szél erősebben fúj, mint reggel a hullámok is magasabbra tornyosulnak. Kiválasztok egy napernyős fekhelyet, sok cuccot nem hoztam magammal. Naptej, szemüveg, fürdőlepedő, Magyar- Spanyol szótár, és amit magamra öltök. Piros zászló lobog a nemzeti mellett. Engem nem zavar, kényelmesen öltözni kezdek kíváncsi tekintetek kíséretében, magamra húzom a neoprén ruhát, nem a hőmérséklet, az esetleges Medúzák miatt. Ezekkel a jóformán láthatatlan lényekkel volt már néhány kalandom, nem szeretnék érintkezni velük. Az ólom övet felcsatolom, csak két tégla van rajta 3 kg. Térdig begázolok a vízbe, küzdök az uszonyok felvételével, végre sikerül. A búvárszemüvegbe belesercintek, szétkenem a nyálam az üvegen, majd kiöblítem. Lassan beljebb araszolok, figyelem a hullámokat, tenyeremből korty vizet a számba többit arcomba. Homok serceg fogaim között, körülöttem zúgó áradat. Felteszem a maszkot, pipa a számban, rutinosan bújok át az előttem ágaskodó hullám alatt. Szinte a fenékhez tapadva gyors tempókkal vagy húsz méterrel beljebb jövök a felszínre. A víz még itt is olyan, mint a tejes-kávé. Egyre beljebb evickélek, a hullámok tarajosak, nagyon élvezem a lötyögést, csak az bosszant, hogy a víz alatt nem látok semmit, annyira zavaros. Befelé úszok. A víz alatt könnyebb, mint felszínen. A parttól úgy 200méterre lassan tisztulni kezd, a mélység 4-5méter lehet. A fenékhez közel végre halakat pillantok meg, mint apró buldózerek a homokot túrják, eleséget keresve. A felszínen kifújom a vizet, sárga kajak tart egyenesen felém, dacolva a hullámokkal. A barna emberke szinte össze van nőve vízi járgányával. Izmos húsz év körüli a srác, keményen lapátol kifejezetten ügyes. Spanyolul kiabál valamit, közben csak tréfából lebukva átúszok alatta. Mögötte jövök fel, Helló szenior. Pilleként perdül meg a táncoló hullámokon. Valamit mond, de én ismét a víz alatt vagyok, megint a háta mögött, kicsit távolabb tőle. A vizet kémleli nézve, hogy hol fogok felbukkanni. A maszkot levéve feléje úszok, kicsit bosszús, de azért mosolyog, a part felé integet, hogy arra kéne haladnom! Oké, mondom, nem akarom tovább bosszantani. Intek neki, menjen nyugodtan, majd megyek, nekem nem sürgős. Felfekszem a vízre, a hullámok kifelé terelgetnek. A kijövetel sem egyszerű, többször leterítenek a hullámok, félelmetes erővel, húznának vissza a mélység felé. A kajakos odajön hozzám, készségesen segít levenni az ólmokat. A legény mind a 160 centijével vízi mentő, nagyon szimpatikus. Két társa is odajön, az övet emelgetik, mosolyognak. Ruhástól állok a zuhany alá, nehezen szabadulok a gúnyámtól, legalább öt kiló felesleg van rajtam, délután megyek hegyet mászni. Végigdőlök az ágyon a szótárt tanulmányoznám, ha álomba nem szenderülnék. Álmomban megmászom a Cerro Guayamurí-t sajnos az is marad, álom. Sokat nem szundiztam a tenger mit sem változott, hullám-hullám hátán. Szedelőzködök, még egyetlen ebédet sem pusztítottam el. Felöltözök, mégsem ülhetek egy szálfürdő bugyiban asztalhoz, bár sokan ezt teszik. A főtt ételt nem kívánom, inkább valami sültet, nézek ki magamnak, mondjuk Cavia porcellus-t, de mégsem, Tengeri malacot most nem eszek. Hűtőben különböző sütemények sorakoznak, kettőt választok, mindjárt meg is kóstolom, a falat megáll a számban, tésztában sütött valamilyen hús, de nagyon nem finom, keservesen lenyelem. A tányért ottfelejtem az egyik üres asztalon. Ananászt eszek, múlik a rossz közérzet, süti csak szelektálva. Két narancs, irány a hegyoldal, most nyugatnak indulok. A szálló tetejéről igyekeztem tájékozódni a kivezető utakról. Alig megyek húsz perce, patakokban csorog rólam a veríték, itt a házak között alig van légmozgás, viszont a meleg az rettenetes. Vásárolnom kell valami innivalót. Bolt, olyan, mint nálunk egy CBA vagy fordítva. Két üveg tonik. Papír zacsekbe teszik, a blokkot kezembe nyomják, ajtón kifele elkérik, pecsét rá” SECURITI” Az annya. Mohón iszom az üveg tartalmát, jó hideg! Még vagy ötszáz métert megyek, kiérek a házak közül. Szeméthegyek, bűztenger, szinte futva menekülök, neki a bozótnak, a hegynek. Követ bányászhattak valamikor, itt a hegy lábánál, de most hatalmas kaktuszok között vezet utam Cereuszok, opuntiák, és melók töménytelen mennyiségben. Végre megint látok Broméliákat és rengeteg Aloé-t. Már a város felett járok, újra szabadon mozog a levegő. Kő kereszt a hegytetőn, az árnyékába húzódva megpihenek. Most látom a másik oldalon gondozott út vezet a kereszthez, nekem meg jutott a Via Dolorosa.
6. felyezet
Itt a kereszt alatt fogadkozom, hogy legközelebb körültekintőbb leszek. Biztos vagyok benne, nem én vagyok egyedül ilyen őrült, aki meg kívánja mászni az itt emelkedő, szép kilátást nyújtó magaslatokat. Az ember már csak ilyen, ha lát egy hegyet, nekilát megmászni, ha megkérdik, miért? Csak, mert ott van! Az én képzeletemben, felfedezetlen Tillandsiák és Orchideák sokasága rejlik. Ne aggódjon senki, nem hagyom ki a kaktuszokat sem, képzeletemben és a valóságban is az első helyen állnak. E-képpen morfondírozok miközben az ösvény után kutatok, amely beljebb és feljebb vezetne. A kereszttől kiindulva egy halvány kitaposott út vezet a gerinc felé. Vagy egy órán keresztül követem, a hol előbukkanó, hol a semmibe vesző halvány nyomokat. Elkelne egy akármilyen apró termetű Pigmeus vezető. Hiába a „daliás” termet nem tudok a bokrok, fák fölé magasodni, itt a földön kéne jól körülnézni, de végképp elvesztettem az utat. Addig-addig kepeszkedtem míg a letett hátizsákomhoz is alig találok vissza. Szidom magam, mint a bokrot, mely az utamat állja. Lerogyok meglelt zsákom mellé, elfogyasztom a már langymeleg üdítőt és megeszek egy narancsot is. A frász törje ki majdnem bepánikoltam. Minden kincsem a szatyromban van, más sem hiányzik, csak az, hogy elveszejtsem. A mai nap kincsei, termések, két szép meló magonc, Tillandsia balbisiana telep. Megint közelharcot vívtam a hangyákkal, de már óvatosabb duhaj voltam, kitessékeltem otthonukból őket, mielőtt rám támadhattak volna. Torony iránt próbálnék átvergődni a bokrokon, de se tornyot se keresztet nem látok. A lényeg bármennyire is égeti sajgó hátamat, a Nap-nak azt kell mutatnom, úgy tudom tartani a hazavezető irányt. Kiszáradt patakmedren vergődöm keresztül erre emlékszem, és már látom a keresztet, kicsit tőlem balra. Rálelek az ösvényre is, pihenésképp megint lesz tövisvadászat. Ingemen, nadrágomon barnás foltok éktelenkednek, saját vérem, verítékem foltjai. Estére mosnom is kell. Rettenetesen ki vagyok száradva, agyam jár, mint a „tiki-taki”. Előttem egy sárga színű szép tövises, araszos Meló. Nálam az arasz 22 centiméter. Filmre veszem, mert a fotókkal spórolnom kell, a kártyák lassan megtelnek. Szóval filmezni kezdek, és ahogy próbálom minél jobban láthatóvá tenni képileg a kaktuszt, éktelen szárnycsapásokkal egy galamb száll fel, közvetlen mellőlem a fészkéről. Hát most majdnem tele lett a nadrágom. Aki mellől szállt már fel fácán, tornyot repülve, az tudja milyen érzés ez. Szóval este biztosan mosnom kell. A keresztnél még leülök, elfogyasztom a magammal hozott második narancsot is. Visszanézem a felvett utolsó kockákat a rettenet, ahogy mondom a magamét, és a fészekben lapuló két tojást. Jót derülök a magam ijedtségén. Innen az út lefelé már sétagalopp. A lifthez tartva, megcsodálják szakadtságomat, kicsit félre húzódnak mellőlem. Lehet, hogy szagom van?
7.folytatás
Szobámba érve meglepődve hallom a telefon csörgését. A recepcióról kellemes női hang, több nyelven invitál, fáradjak le hozzájuk. Nagy hirtelen nem tudok másra gondolni, valamelyik vendéget megbotránkoztattam kinézetemmel. Gyors fürdés, puccba vágom magam. Nyakkendőt ugyan nem kötök, nem is hoztam magammal. Rövid ujjú fehér ing, fehér nadrág, fehér cipő így még nem láttak itt a szállóban, most megadom a módját. Lefelé hármasával veszem a lépcsőket, mit nekem fáradtság. A bár felől halk zene szól, először ott teszem tiszteletem, a mixer nagyot köszön. Buenas noches señor. Neked is jó estét, köszöntöm magyarul. Koktél? Hüvelykemmel mutatok helyeslően. Magamba töltöm az ízeket, ez egyre kellemesebb, kettőre gondolom még jobb lesz. Újra töltetem a poharam, kell a bátorság. Mire a portához érek, talán már nyelvet is beszélek. Señora szólítom meg a hölgyet kifogástalan, Spanyol nyelven, itt el is akadok. Kulcsomon mutatom a szobaszámom. A barnaság rögtön veszi a lapot, egy középkorú szenyoritára mutat. Szemrevaló. Egymaga üldögél az asztalnál, nem ismerős! Kutatok emlékeimben, az összes bűnöm eszembe jut, de semmi! A koktélok nem ismernek akadályt, meg aztán látom, amint a prospektusokat lapozgatja, már tudom, hogy helyi utazási szervező. Bemutatkozunk egymásnak, első kérdése, milyen nyelven tárgyalhatunk? Valahányszor felteszik ezt a kérdést, kicsit elszégyellem magam. Azért a koktélok segítenek. En húngaro! Ezt érti! Zavart mosoly a bájos arcon. Öt nyelven beszél, a magyar-ra, eddig nem gondolt, hogy szüksége lehet rá. Nyelvleckét, azt igen, ha minden kötél szakad, azt adhatok neki, morfondírozok magamban. Leülök szemben vele. A Salto Angel ott fekszik előtte kiterítve, ezért jöttem, hogy oda eljussak. A többihez már nem kell nyelvtudás, csak pénz, ami nem kevés. Mindent felír, jönnek értem. Visznek, hoznak, két nap múlva itt a kocsi! Értem? Értem! Fizetni előre kell. Rendben. Csupán azért, hogy ne maradjon tudatlan, az egyik oldalon ott van Európa térképe, mutatom, hogy honnan érkeztem. Összehajolunk az asztal fölött, kellemes virág illata van. Azt hiszem felfedeztem a szigeten élő első Orchideát. A vastagbetűkkel írt szövegre mutatok, DUDAPEST itt lakom, közelebb hajol, én mélyet szippantok, a hajából áradó illatból, igen kifejezetten Orchidea. Ezek a növények némelyike fantasztikus illattal rendelkezik. Talpig mosoly a hölgy, ÁÁÁ Bucarest, mondja csillogó szemekkel. Erre inni kell, ezt szárazon nem lehet elmagyarázni. Megkérem, tartson velem, eddig én voltam az ügyfele, most legyen ő az enyém, ezt mégsem hagyhatom, ne tudja, hol élek, hol lakom, hol az otthonom. Készségesen velem tart. A bárpultig meg sem állunk, a mixerrel ismerősen üdvözlik egymást. Hola Inez! Hola Gabriel! Elhelyezkedünk a toronymagas székeken, mire felnézek már előttem a színskála, ezúttal keveretlenül, a jégkockák a folyadékszint fölé magasodnak. Mixer a jövőben Gabriel, folyamatosan mondja a magáét, ékes Spanyol nyelven, közben az üvegekkel csörömpöl, a pohár tartalma már szivárványszínű. Mennyisége mégis szinte hajszálnyira megegyezik az enyémmel, talán a jég kevesebb. Koccintunk, mosolygunk, a térképet mutatom, és mutatom a két város nem ugyanaz. Mire elfogy a szivárvány, már érti. Telefoncsengés szakítja félbe az idillt, szabadkozik, neki mennie kell. Roppant sajnálom, a nyelvlecke elmarad. Gabriel megértőn néz rám, tölti a következőt. Ma este nem kell álomba ringatni.
8. folytatás
Már megint telefoncsörgés. Éjjel kettő, azt sem tudom, hol vagyok, forog velem minden. Hiányzik ez nekem? A telefon! Békefi! Örvendek, tényleg örülök, csak ne lenne éjjel kettő, és a szédülés, ez kegyetlen. Tengeri beteg vagyok vagy egy kicsit illuminált. Értekezünk, ”melózunk”, nézem a térképet, a vörös pamacsokat, kicsit összefolyik minden, Józsi csak mondja a különböző instrukciókat. Neki világos minden, a térképet ő készítette, Nekem. Igyekszem megjegyezni a hallottakat. Terméseket külön, külön, gyűjtési helyet térképen bejelölni! Értem-értem, de éjjel kettőkor? Sokáig forgolódok, birkózom az álommanókkal, vinné el az ördög az összest, a szivárványos koktélokkal együtt. Megállj Gabriel! Reggel, ragyogó napsütés, néhányan már a medencében tapossák a vizet. Még mindig visz a fejem, akkor is megborotválkozom. Erőt veszek magamon, nyakamban törölközővel, a medencét veszem célba. Nem kell vigyorogni, nem innen a negyedikről. Tíz hosszt úszok, elég volt! Reggeli, tejes kávé, vajas zsemle, mást nem kívánok. Kimegyek a pálmák alá, az egyik ágyat úgy igazítom, hogy a fejem árnyékban legyen. Leheveredek, csak nézek ki a fejemből, nézem a szállingózó vendégeket. A legtöbben Svédek, Kanadaiak, Németek, talán Lengyel szót is hallottam. Magyar nem akad a környéken, rajtam kívül. Kilenc óra kezdődik a banzáj. Jönnek az animátorok, turistaszórakoztató fiatal lányok, fiúk, akik megmozgatják a lustálkodókat. Kösz, de majd magam, magamtól. Kellemes ritmussal szól a zene, a vízben kezdődik a tánc „Kacsatánc”! Nagy a derültség, a parton és vízben egyaránt. Azt hiszem, másnapos vagyok, nálam ez ritka állapot, valahogy nem találom a helyem. Feltápászkodok irány a part, a tenger. Változatlanul fúj a szél, a hullámok hosszan terülnek el a fövenyen. Néhány elszánt futó is feltűnik a parton, na, ez nem az én műfajom, futni nem szeretek. Hol bokáig, hol fél combig ér a víz. Sokáig állok így, a homok kifut a talpaim alól, ezt viszont nagyon szeretem. Lassan beljebb merészkedek, most hidegnek érzem, sokáig álltam a napon. Nekidurálom magam, nyitott szemmel bukok a habok közé. Kicsit marja a szemem, de ez semmi a holt tenger vizéhez. Hosszan úszok befelé, bukófogót játszva a hullámokkal, most már kellemes. Bosszant, hogy víz annyira átlátszatlan. Valami sziklás védett partrészt kell keresnem, ahol a víz hullámzása nem kavarja fel a homokot. Hanyatt fekszem a víz tetején. Nézem a magasban kerengő Fregatt madarakat, a csodálatosan kék ég alatt. Lustán felkapaszkodok az egyik kifelé tartó hullámra, csak annyit lendítek magamon, hogy felvegyem a vízáram sebességét, szörfözök kifelé. Majdnem partra tesz, viszont a következő meghemperget, mielőtt talpra állok. Ebből is elég! Zuhanyt keresek, a víz, forró, hosszan folyatom magamra. Kocsit kell bérelnem, gyalog mégsem járhatom be a szigetet, ahhoz nagyon kevés ez a néhány nap. Isla Margarita a szomszédos szigetekkel (Coche, Cubagu) külön megyét alkot Venezuelán belül. E térség neve Nueva Esparta. A sziget területe 940 km2. Elő a Józsi által szerkesztett térképpel, már határozott léptekkel megyek a portához. Mutatom a térképet, hová szeretnék eljutni taxival. Semmi gond. Két ujját szájába véve, hangosat füttyent. Ezt a beszédet értem én is, nagyot füttyentek, többen méltatlankodva néznek ránk. Cinkosan, összenevetünk. A tekintetét követve látom, a sarokban trécselő négy, öt ember közül, az egyik felénk indul. Spanyolul beszélnek, közben a térképet nézik. Rövid eszmecsere után int, hogy tartsak vele. Az egyik köpcös tagbaszakadt negyven körüli fickó, átveszi tőle a vörös pamacsokkal tűzdelt térképet, magyaráz a többieknek. Ezek itt valamennyien egy taxi vállalat dolgozói. Nem tudják elképzelni, hogy mit szeretnék én ott csinálni, a jelölt helyeken, mert ott csak kaktuszok vannak. Az jó, éppen azokat óhajtom felkeresni, lefotózni. Előveszem telefonomat, mutatom az eddig készített képeket. Nagy az álmélkodás! Nekik eszükbe nem jutna fényképezni, ezeket a sok gondot jelentő, tövises semmirekellőket. Több helyen láttam öles darabokra felaprított cereuszokat. A térképet szorongató sötét napszemüveget viselő fickó, a jövőben sofőröm Juan Carlos (Huan) magával ragad, a hotel előtt parkoló taxikhoz megyünk. Valamennyi kifogástalan állapotú járgány. Igenám, de én csak holnap reggel szeretnék indulni és vannak kikötéseim, ráadásul még nem beszéltünk a tarifáról. Most én szeretném, ha velem jönne a recepcióhoz, a továbbiakat megbeszélni. A térképet kiterítem a pulton, a pamacsokra mutatva, nemzetközi nyelvre váltva STOP-FOTÓ következő pamacs STOP-FOTÓ emberem már érti a dolgot. Kérdésem a szótárból kiírtam „cuanto es esto” mennyibe kerül. A fejét vakarja azt megértem, hogy egy nap alatt nem lehet az utat megtenni. Mutatok neki tíz pontot. Szemrebbenés nélkül leírja 150 dollár. 75 dollárt írok, a papír bírja, a zsebem tiltakozik. Megy az alkudozás, tudat alatt már a koktélt hívnám segítségül, de nincs az az isten, hogy én abból még egy pohárral lenyeljek, a gondolatra is libabőrös leszek. Pedig milyen kellemes ital, de nem egy liter. Még most is megrázkódok. Fogynak, a dollárok a végén száz dollárban megalkuszunk, de nem akárhogyan. Ma el kell vinnie az egyik hegy lábához, ott szépen megvár, vagy együtt mászik velem. Holnap reggel 6-órakor elindulunk, felkeressük a térképen jelölt helyeket, ha közben én megéhezek, megszomjazom, a vendége vagyok. Elővettem száz dollárt, majdnem sikerült kivennie a kezemből, de a portás felé mutatva a pénzt, a trezort említem. Már kapom is a kulcsot, a szobaszám ellenében, egy aláírással megpecsételve. Juan Carlos kicsit méltatlankodik, de látja rajtam az eltökéltséget, a pénzt csak akkor látja viszont, ha engem itt lead a portán, épségben.
9. folytatás
Nos, akkor megegyeztünk kezet rá. Pénz a trezorba, én a negyedikre. Magamhoz veszem hátizsákomat, a liftet elkapom, most azzal igyekszem lefelé, illetve igyekeznék, de minden emeleten megáll. A taxi már ott áll, Juan Carlos, már vigyorog. Bevágom magam a kocsiba és indulunk. A hegy, amelyet célpontnak jelöltem lassan kicsúszik a képből, kíváncsian várom hol fogunk kikötni. Az út két hegy között kanyarog, sűrű áthatolhatatlan szövevényes dzsungel borítja, itt tuti nem fogok hegyet mászni. Az egyik kanyarulat után takaros kis falu bújik meg felkúszva a hegy lankáira. Megállunk az egyik szép, láthatóan nemrégen épített ház előtt. Juan Carlos szélesre tárja előttem a kocsi ajtaját, az egész arc csupa mosoly, összes nyelvtudását összeszedve, hív tartsak vele. A kerítés mögül gyerekzsivaj hallik négy kócos buksi a kitárt ablakban, négy csillogó fekete szempár. Filigrán harminc körüli bájos asszonyka lép elénk, Juan Carlos felesége. Nem győzök szabadkozni, én nem ilyen vendégségre gondoltam. Eléggé röstellem magam, üres kézzel nem szoktam vendégségbe menni. A négy gyermek valamennyi lány, már az apjukon csimpaszkodik. Nagyon nem szeretnék beljebb menni, zavaromat elrejtem a kamera mögé. A kert végében kerítésként kaktusz sorfal cereuszokból, udvariasan lefotózom, közben magyarázom, hogy amíg ő ebédel, én körülnézek a környéken, mutatom, egy óra múlva itt vagyok. Oké. Gyors léptekkel indulok az összetákolt házak között, közelről látszik a szegénység. Mindenfelől veszett módon ugatnak a kutyák, hát kellett ez nekem? Az utolsó kerítés után kitaposott út vezet a zöld pokol felé. Valóban pokol. Az útnak, talán kétszáz lépés után vége, szeméthegyek mindenütt az irtáson. Egy elpusztult valószínűleg birka csontváza, beteszi a kaput. Sarkon fordulok. Visszamegyek az út túlsó oldalán. Délidő van, ember nincs az utcán rajtam kívül. Közért félét keresek, de egy pálmalevélből ácsolt árusító helyen kívül, nem látok semmit. A berendezés két hűtő szekrény, pult mindenféle gyümölccsel, zöldséggel telepakolva. Hatalmas görögdinnyén állapodik meg tekintetem, ezt megveszem. A hátsó helyiség felől hangos horkolás hallatszik, gondolom a tulaj. Osztok, szorzok, mennyibe kerülhet a dinnye, nem szeretnék megint, begőzölni magamra. Hangosan tapsolok, még hangosabb horkantás a válasz. Rugók nyikorgása, csoszogó léptek, töpörödött fekete emberke kerül elő. Bue. Neked is. Egy ekkora ember, talán harminc kiló, oroszlánt megszégyenítő horkolással. Tekintete kérdő, ha már felkeltettem gyorsan mondjam, mit szeretnék. A hűtőből kivarázsol egy üveg sört, bámulatra méltó ügyességgel, hüvelykjével lepattintja a kupakot, nagyot húz belőle. A dinnyére mutatok, azt szeretném. Nagy nyögéssel leteszi elém, valamit mond, persze nem értem. Írja le, mutatok az ott heverő tollra. Felkapja, a számokat odakanyarítja a pultnak nevezett deszkákra. Az összeg fele annyi, mint amire számítottam. Az átadott pénzből nem kérek vissza. Adios. Viszem a tíz kiló körüli dinnyét, viszem a gyerekeknek. Juan Carlos a lépcsőn ülve éppen telefonál. Szájtátva néz rám, amikor megérti, hogy a gyerekeknek hoztam, boldogsága határtalan. A kerekek kipörögnek akkora lelkesedéssel indulunk. A falu túlsó szélén elérjük a kétszer két sávos utat, és most valóban a térképen jelölt hely felé megyünk. Parkoló a hegy lábánál, felettünk valamilyen emlékmű magasodik, ágyúk meredeznek sötét torkukkal, félkörben. Sofőröm a kocsiban szépen megágyaz magának, nyugodtan menjek, ahová akarok, ő addig sziesztázik. Lépcsősor vezet felfelé, mire a végére érek, már patakokban folyik rólam a víz. A kalapom a kocsiban maradt, az innen tovább vezető utat nézve, aligha maradna a fejemen. Virágzó Tillandsiát pillantok meg egy hatalmas cereuszon. Remélem, találok többet is, mert túl magasan van ahhoz, hogy elérjem. Négykézláb bújok át az összeboruló bokrok alatt. Macsétával vághattak itt ösvényt valamikor évekkel ezelőtt, látszik a metszett ágvégeken. Ismerős növények, Aloék minden felé. Hatalmasak a vastag húsos levelek. Nehezen küzdöm magam felfelé, ismeretlen pozsgások is feltűnnek, és végre itt is rálelek a Melókra. A tengerszint feletti magasságot száz méterre becsülöm. Itt ülnek a kitüremkedő sziklákon, nagyon szép növények. Józsi elmondása szerint az itt fellelhető növények Melocactus curvispinus ssp. caesiusok . A felkészültségem nem teszi lehetővé, hogy véleményt mondjak. Talán a magokból kifejlődött növények majd többet elárulnak magukról. Elmélkedésemből egy hatalmas pók riaszt fel, arcomtól talán három centire ül két összehajló bromélia levél között szövevényes hálóval körülvéve. Nem tudom a kígyókat vagy ezeket az ízeltlábúakat kedvelem kevésbé. Azt, hogy utálom őket nem akartam leírni. Megint egyre nehezebb az előre jutás. Dominika esőerdeje ehhez képest tisztás volt. Itt még kapaszkodni sem lehet büntetlenül, mert szinte minden tövises. Az ágakon már nagyon sok Tillandsia recurvata és T.balbisiana kapaszkodik, az utóbbi szép kalászos virágzattal. Az egyik szikla kimagaslik, a fás bozótos fölé, akár egy természetes kilátó. Istenkísértés megmászni, mégis megteszem. A kilátás fantasztikus. Balra ott hullámzik a Carib tenger, a párás messzeségben szigetek (Coche, Cubagu) Jobbra elszórtan házak, zöld övezet. Nem a szegények lakhelye. A kamerámmal pásztázok, távcső helyett. Rálátok a parkolóra, tisztán látom alvó sofőrömet. A hegyet próbálom feltérképezni, szeretnék feljebb jutni, csak előbb valahogy le kellene jutni innen. Felfelé is keserves volt, de ez a tíz, tizenkét méter hajmeresztő. Nem is értem, hogyan tudtam felmászni. Talpam alól gurulnak a málló szikladarabok. Végre biztonságos talajon állok, remeg kezem-lábam, de megúsztam. Összevadászok néhány szép Tillandsiát, mielőtt hátizsákomba süllyesztem, gondosan átvizsgálom őket. Begyűjtök két szép melót is, becsomagolom őket, nem szeretnék úgy járni, mint első alkalommal, a tövisek átszúrva a vásznat a hátamban landoltak. Majdnem elhajítottam őket, szidtam magam, mint a bokrot, amely most is utamat állja. A liánokat búvárkésemmel még csak lekaszabolom, de a tövises ágakkal, kaktuszokkal nem boldogulok. Megint több sebből vérzek, ráadásul itt szúnyogok is jelentkeztek. Meg kell, elégedjek, a látott és gyűjtött növényekkel visszafordulok. A leereszkedés nálam mindig nehezebb feladat, hacsak nem gatyaféken közlekedek. Már majdnem elérem a rondellát, amikor beszédfoszlányokat hallok, kilesek a bokrok takarásából, Juan Carlos telefonál. Na, megállj csak, megvárom, amíg befejezi a szövegelést, a hegycsúcs felé kémlel, én már a bokrok közül előbújva helyet foglalok az ágyúk között. Látom, mit akar csinálni, megelőzve őt, hatalmasat füttyentek, régen láttam így embert megrettenni. Tágra nyílt szemmel néz rám, hang nem jön ki a torkán. Szegény pasi, biztosan nem vagyok normális. Vastag szája kényszeredett mosolyra húzódik, ha érteném a nyelvet, volna miről beszélgetni. A kocsihoz érve felnyitva a csomagtartót egy hűtőtáskából, két dobozos sört húz elő. Igazi meglepetés! Mire visszaérünk a szállóba, már sötétedik. Egyeztetjük a reggeli indulást, még elkéri a térképet, szeretné átnézni az útvonalat. Adios Amigo
10. folytatás
Gyors zuhanyozás, vacsoraidő. A bárpultnál már nagy a nyüzsgés, hárman is kiszolgálnak, a klíma ellenére csillog a fiúk halántéka. Gabriel, amint észrevesz, nyúl az üvegek után, de leintem, ma csak gyümölcskoktélt kívánok, azt viszont sokat. Friss hideg gyümölcsökből készíti el italomat, isteni! Vacsora után ráduplázok, fel kell tölteni magam vitaminokkal. Ezeket a gyümölcsöket nem etilén-gáz beadagolásával érlelik, hanem valódi napenergiával készre érett állapotban szedik le a fákról. A második pohár italt már a tálcámon viszem. A sülteket veszem célba, azok közül is a „pescado” hal feliratokat nézegetem. Panírozott tintahalkarikákat választok ezt nem lehet elrontani. Egy fél citromot is elhelyezek a tálcán. Fagyiért, mert azt nem hagyom ki, később visszajövök. Van szabad asztal. A pincér előzékenyen igazítja a széket, hogy kényelmesen tudjak leülni. Átvillan rajtam, egy ilyen ember kellene nekem aki macsétájával utat törne nekem a bozótosban. Viszont akkor hol marad az élvezet, a tű, a cérna, nem kellene megvarrni szakadt ingemet. Jól van ez így nekem! Aki valóban hiányzik, egy olyan valaki, akivel közvetlen megbeszélhetném az élményeket. Naplómban maradnak a tőmondatok. Aggódni is legfeljebb magamért kell. Üres a tányérom, észre sem vettem, hogy megvacsoráztam annyira elgondolkodtam sajátos magányomon. Felnézek a pincér aggódó tekintettel néz rám, semmi gond jelzem egy tekervényes mozdulattal fejem körül. Megiszom a maradék italom, megyek fagyiért. Kis sorban állás, nézelődök, nézem az ananász szeleteket, a hűtőpultban. Már tányért szorongatok, rajta két szelet ananász, megkínálom őket négy gombóc fagyival. Tobzódik a jólét. Nem ülök asztalhoz, lemegyek a partra állófogadást tartok magamnak, nézek bele az éjszakába. A tajtékzó vízen fel-felbukkanó fények, halászok. Dolgoznak a háborgó tengeren. Ilyen nem normális tengert, amelyik éjjel nappal hullámzik még nem tapasztaltam. Viszem vissza a tányéromat. A hallban akkor pakolják ki portékáikat a kereskedők, souvenir árusok. Kíváncsian nézelődök, a terülj, asztalkán sorakoznak, gyöngysorok, kagylóláncok, fülbevalók ezerféle kacat, szép emlék. A másik asztalnál festmények, faragványok, kőből, fából, indián ékszerek. Megy az alkudozás. Szobámba térek holnap hosszú lesz a nap. Feltöltöm az elemeket. Eredetileg ezt itt nem tudtam volna megoldani, mert más kialakítása van a konnektornak, egy kis módosítás és már folyik az áram az elemekbe. Óva intek mindenkit a barkácsolástól, szuper átalakítókat lehet kapni horror áron. Pakolom össze a kellékeket ne keljen időt tölteni a terepen semmi mással csak a megfigyeléssel, gyűjtéssel. Borítékokat számozok, papírzsebkendő, WCpapír csomagolni, remélem lesz mit. Kés, olló, tű, cérna, kötszer, sebtapasz, ezekre is szükség lehet. A felsoroltakat, mind iszákomba rejtem. Most már, mars, az ágyba, jó éjszakát. Kaktusz mezőkről álmodom!
11. folytatás
Az ébresztő szolgálat telefonja már a zuhany alatt talál. Talán ötször is megcsörren, mire felveszem. Bele hallózok, köszönök egy „Jó reggelt”magyarul. Angol szózuhatag a válasz, én meg itt megfagyok, vizesen. A klíma 20 fokra van beállítva. A végén még megfázom, úgy járok, mint a svédek, valamennyi náthás. Oké-oké, leteszem, megyek vissza, egy kicsit még engedem magamra a vizet. Ruháimat már este elkészítettem, gyorsan öltözök. A cipőmet már óvatosabban húzom, talpaim, még mindig sajognak a szúrásoktól. Ma is vigyáznom kell, az isten tudja, milyen terepen fogok sétafikálni, szóval csak óvatosan! Kettesével veszem a lépcsőket lefelé. A földszinti automatánál üdítőt vételezek, gyorsan két pohárral is megiszom. A hallban nyoma sincs az, esti zsibvásárnak. Juan Carlos már ott terpeszkedik az egyik hatalmas fotelban, elegánsan fekete lakkcipőben, épp csak nyakkendőt nem kötött. Na, ez sem jön velem a bozótosba. Kölcsönösen üdvözöljük egymást, a kulcsom a portán hagyom. Adiós señora. Juan Carlos a kormányra terített térképet nézi. Az első pamacsra mutat a szállótól balra. Rázom a fejem.” No, señor, Yo había estado ya allí”Nem uram, ott már jártam, mindezt a szövegfordítómból puskáztam össze. A továbbiakban maradok a kéz és fejrázásnál. A második pamacsra mutatok, 15 kilométerre lehet, északnak. A városból hamar kiérünk. Itt nem nagyok a távolságok, ábrándozva nézem az elsuhanó tájat, legszívesebben benéznék minden bokor alá, mint otthon, amikor gombák után kutakodok. Az út a tengerszint felett vagy ötven méterre kanyarog, bármerre nézek mindenütt négy-öt méter magas cereuszok és a földszinten melók sokasága. Sofőröm az utat figyeli, én már azt lesem, hol tudunk megállni. Meglepődve néz rám, magyarul mondtam, hogy szeretnék kicsit körülnézni. A „stop”-pot már érti, a padkára húzódva megáll. A felvevőm viszem magammal, a fényképező gépet elő sem veszem, nehogy kísértésbe essek. Az utolsó kockákat Canaimára tartogatom. A szállóban kazettát tudtam vásárolni, viszont kártyát nem. A domb tetejére felkapaszkodok, onnan nézek szét, mint Colombusz egykoron, csak én távcső helyett kamerával fürkészem a tájat. A parttól úgy kétszáz méterre apró kis sziget állja a hullámok ostromát. Sziklaszirt, rátelepült kaktuszokkal, a z ég kékje csodálatos hátteret biztosít. A szél itt még jobban fúj, mint a szállásomon. A partnak csapódó hullámok sós párával borítják be a szélben hajladozó kókuszpálmákat. A curvispinuszok itt sorakoznak félig megbújva a füves szövevény alatt, csurom vizesek. Hatalmas példányok. Juan Carlos ott toporog mögöttem, mutatom neki, hogy ezeket a növényeket fogjuk felkeresni. Nem hiszem, hogy érti, amit magyarázok, de mosolyog. Tovább. Pár kilométert haladunk, balra a sziget belseje felé 4-500 méter magas hegyek emelkednek, a felhőket mélyen a homlokukba húzva. Az úttól jobbra ritkás bozótos a parti sáv, félre állunk. Én kiszállok, sofőröm az újságjába temetkezik. A talaj itt zúzalékos, enyhén lejt a part felé. Utamat időszakos folyó keresztezi. A bokrokon itt is ott is tillandsiák sorakoznak, begyűjtök néhányat, bár ugyanazok, mint amit eddig találtam, talán ezek valamivel teltebbek, formásabbak. Filmezek még egy lépés, a vége hanyatt esés. Káromkodok keményen, mintha az segítene. A jobb könyökömre estem, nem fáj különösebben, csak eléggé vérzik. A hátizsákomat persze a kocsiban hagytam, fő a kényelem. Hangosan mondom a magamét, míg leérek a vízhez, hogy kimossam a sebet az alkaromon. Eléggé mély a vágás. A tenger kegyes hozzám, itt alig hullámzik. A vérzés nehezen akar csillapodni, vissza kell mennem a kocsihoz kötszerért. Sofőröm éppen telefonál, kicsi a világ! Itt a kínai mobil a divat. Vérző karomat látva Juan, a „hospitál”-t emlegeti. Mutatom neki a kamerát, annak semmi baja, működik, minek a hospitál? Néz rám nagy barna szemeivel.” No problém, venga conmigo” Gyere velem. Kimarkolom hátizsákomat, indulok vissza a vízhez, kicsit még áztatom a kezem. Nem sokat vacakolok, ruháimtól megszabadulva csak úgy Ádámosan megyek a vízbe. Most érzem a sej-hajom-ról is itt-ott lekopott a bőr. A sós víz kezdi benyalni magát a bőröm alá, nem kellemes. A kezemmel nincs probléma. Carlos ott toporog a parton, látom arcán a kétségbeesést. Kikiabálok, gyere te is, mutatom, hogy eltakarom a szemem. Kiderül úszni nem, tud a cimbora. Egy negyedórát lubickolok, már nem érzek fájdalmat. Kimászok, rázom le a vizet magamról, csak kis kéztörlőt hoztam magammal, azzal dörgölöm magam szárazra, minél kevesebb só maradjon rajtam. A jobb hátsóm is szép csíkos lett. A könyököm nézegetem, már nem vérzik. A seb tiszta, két ragtapasz megteszi. Sofőröm a fejét csóválja. Semmi gond öregem a probléma veled van, nem tudsz úszni, elsüllyed a sziget, mit csinálsz? Ahogy ezt előadom neki és megérti, kitör belőle a röhögés. Most látom először felszabadultnak. Csinálok, még pár felvételt indulunk tovább.

12. folytatás
A sziget csúcsára kiérve intek, hogy szeretnék itt is körülnézni. Nem hiszek a szememnek, az út padkán, szerintem nekem odakészítve ott üldögél egy kaktusz. Egy Melocactus curvispinus, vajon mennyit kellett várnia, míg ideérek. Mégiscsak előveszem a fényképezőgépet, lefotózom. Az út mindkét oldala tele van dinnyével, kicsi-nagy mindenféle méret. Arra kíváncsi lennék itt az élőhelyén mennyi időbe telik, míg kifejlődik teljes szépségében, felteszi magára a koronát. A következő megállást már egyedül intézi sofőröm. Egy városka határában állunk meg a neve Manzanillo. Óráját mutatja, hogy elmegy és egy fél óra múlva itt lesz, én addig nyugodtan nézelődhetek. Oké, ezt „megbeszéltük”. Szerintem a süketnémák szájtátva néznének, amikor kommunikálunk egymással. Hosszan nézek a kocsi után, egyedül maradtam magammal. Ígérem nem fogunk veszekedni. Hátat fordítok az útnak, átugrom a vízelvezető árkot, most érzem a hátsóm sajgását. Opuntiák, cereuszok, melok ugyanaz a sablon. A meredélyen óvatosan közlekedek, nem szeretném ismét földhöz vágni magam. Eliramló gyíkok neszeznek, legalábbis merem remélni, hogy nem, valami nagyobb csúszó-mászó. A kalapom megint a kocsiban hagytam. Rá fogom kötni a hátizsákomra. A nap keményen munkálkodik, nem spórol az energiával. Megállok az egyik hatalmasra nőtt cereusz árnyékában onnan nézem az alattam elterülő várost. Kicsit szmogosnak tűnik, játékautók forgatagában zajlik az élet. Nógatnom kell magam, hogy feljebb haladjak. A tetőn kiégett romos épület, a növényzet is a tűz martaléka lett, ameddig belátom a területet, minden fekete. Nézem a szerencsétlen, összesült kaktuszokat. Kosárlabda nagyságú melók, tíz centis cefáliummal. Otthon mekkora becsülete lenne egy-egy ilyen növénynek, itt meg minden az enyészeté. Nem szeretném magam jobban összekenni a kelleténél, az élőknél maradok, terméseket gyűjtök. A termésekben előfordul, hogy több mint kétszáz mag is található. Itt is vannak magoncok szép számmal, figyelmesen lépkedek, nem szeretném őket széttaposni. Hallom amint a kocsi megérkezik, hangosan szól a zene, helybéli ritmusok. Nekem tetszik. Átkúszok az utolsó bokrokon is, lezárom a borítékot, amibe a terméseket gyűjtöttem, megjelölöm a helyszint és elteszem. Kegyetlen meleg van, sofőröm a nyitott csomagtartóban pakolászik, éppen egy karton valamit bontogat és amint sikerül kiszabadítani az első dobozt a kezembe nyomja. Az érintés maga a boldogság, jéghideg, ezért ment el a cimbora. Összekoccintjuk a dobozokat, mondom neki egészségedre, most már tegezhetsz is, ha úgy gondolod. Belekortyolok, nagyon nem ízlik, sört hozott az istenadta, én meg azt nagyon nemszeretem. Kényszeredetten megiszom, de többet nem kérek belőle. A csalódottság netovábbja az egész ember. Menjünk oda ahol ezt vásárolta, magyarázom, lehet ott mást is kapni. Beülünk, kikapcsolja, a zenét én visszakapcsolom, mindjárt derűsebb lesz a hangulat. Kicsit kedvét szegtem a palinak, hogy nem szeretem a sört. Megállunk. Ez egy vegyesbolt. Nagyobb üzlet, áruházféle. Itt a műszaki cikktől az élelmiszerig minden kapható. A hűtőpultnál szétnézek, a kosárba rakok tíz doboz különféle üdítőt. Kifliket is vásárolnék, de az már van a kocsiba, hozzávalóval együtt. Rendben. Fizetni akarok, de nem engedi, jó nem bánom. Az ajtónál kifelé menet a blokkra megint pecsét kerül. Helyes, fő a bizalom. Mohón iszom az ananászlevet, jéghideg, és nagyon ízlik. Juan Carlosnak mutatom a dobozt és kérem, ebből hozzon nekem még tíz dobozzal. Egy egész kartonnal hoz vigyorogva, de most már gyerünk tovább. Átrobogunk a városon, paloták és putrik váltják egymást, látja érdeklődésemet, lassít, de nincs kedvem városnézéshez. Talán este szívesen körülnéznék, attól viszont még otthon eltanácsoltak, hogy egyedül mászkáljak sötétben az utcákon. Szól a zene, az út mellett, rohannak szembe a kaktuszok, filmre veszem. Erdőt alkotnak a hatalmas cereuszok. Újabb megálló, itt a síkon.
Porlepte növények, tépett nejlonzacskók kapaszkodnak a töviseken, el innen, tovább. A parti sávon haladunk, tábla jelzi, hogy természetvédelmi területen járunk. Itt viszont nem lehet megállni, be kellene jelentkezni, ahhoz nincs kedvem, kevés az idő. Intek, menjünk tovább, elhagyjuk a sziget leg keskenyebb részét. Parque Nacional Laguna La Restinga. Alkalmasint szívesen töltenék itt pár napot, gyönyörű hely. Ahol legközelebb megállunk, út menti kerthelyiség itt fogunk ebédelni. Juan Carlos elemében érzi magát, ahányszor megálltunk annyiszor két doboz sört benyomott, mondván, hogy ő csupán áldozat, mivel én nem szeretem, kénytelen feláldozni magát. Csak meg ne ártson barátom. Nem tudom az itteni rendőrök, hogyan ítélik meg az ittas vezetést. Szóval sofőröm rendel, hozzák a túrósbatyunak, álcázott hússal töltött valamit. Na, édes egy komám, most már jól is fogsz lakni, mert én azt a micsodát meg nem eszem. Vannak ízek, amit még gyerekkorából elraktároz az ember, és felnőve se szabadul meg az emlékektől. Nekem meg még igen frissek az élmények. A gondolatra is feláll a szőr a hátamon, és mindjárt három példány is van a tányéromon.
Szövegfordítómmal birkózva adom tudtára, hogy én inkább sült halat ennék, de azt is csak úgy, ha én kiválaszthatom, mindenféle szósz nélkül. Magyarázza nekem, hogy az a tésztába bugyolált akármi "empanadas”. A margaritai "empanadas"-t. kukoricalisztből készítik, hússal, sajttal, vagy hallal töltik. Akkor csak egyed komám, egészségedre! Irány a konyha, ragyogó tisztaság, fekete szépség, éppen készíti, sorba rakja a tepsibe a fent említetteket. Én friss tengeri halból készült enyhén, fokhagymás sültet szeretnék, natúr kukorica lepénnyel. Oké rendben. A halat szeretném látni! Kinyitja a hűtőt, mutatja a konyhakész halakat. Kiválasztok kettőt, azt kérném megsütni. Kimegyünk vissza az asztalhoz a pálmafák alá. Nézelődünk. Nélkülem nem akar hozzákezdeni ebédjéhez. Fészkelődik a széken, kis idő múlva feláll, int, jön vissza mindjárt. Idehallik amint, nyitja és zárja a kocsit. Ballag visszafelé, sugárzik róla az elégedettség, egy-két sörrel megint kevesebb. Tálcával a kezében, feltűnik, a pincér hozza halaimat. Nagyon guszta, mint otthon a fogas, a citrom sem hiányzik. Külön tányéron, két kis lepény. Hát ez csodálatos, ma is szívesen emlékszem vissza arra az ebédre. Inni szeretnék, Juan Carlos, ujjával pattintva hívja a pincért. Sorolja az italokat "cocada" az jó lesz. Társam a "Polar"-nál marad. Sör! Egyfajta venezuelai ital, mint nálunk a „kőbányai”. Máris hozzák az italokat, részemről, megint némi csalódás, nem a jól ismert barna szín, hanem valami átlátszatlan fehéres valami. Az első, hogy megszagolom, kellemes kókusz illata van, bele hörpölök, ez finom, ebből jöhet még egy. Cocada, ami nem más, mint egy víz és kókusz alapú ital. Egészségünkre, köszönöm az ebédet.

  Folytatás                                                  

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.