Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kaktusz, Jukka, Agávé

KAKTUSZ, JUKKA, AGÁVÉ

ÉSZAK-AMERIKA SIVATAGJAI

 

 

Kíméletlenül perzsel a Nap! Sehol egy enyhet adó hely, legföljebb az előretörő és hirtelen meg-megtorpanó szél nyújt némi enyhülést. Alkonyatkor megelevenedik a táj: rovarok, skorpiók, gyíkok, sivatagi nyulak, egérféle rágcsálók indulnak élelemszerző útjaikra, rókák és prérifarkasok készülődnek éjszakai vadászatra, s ragadozó madarak libbennek az égre. Pirkadatkor újra elcsendesül a táj. Mintha fordított lenne a világ: az éji csend a nappalé, a nappali élet az éjszakáé. Észak-Amerika kontinentális éghajlatú („hideg”) sivatagjaiban járunk…

  

Hegyláncok ölelésében

 

A nagy szubtrópusi zonális (övezetes) sivatagok* – a Szahara vagy Ausztrália sivatagjai – az Egyenlítő két oldalán, a 25-35. szélességi fokok közötti térségekben alakultak ki, ott, ahol a leszálló légtömegek szárító hatása érvényesül.

A mérsékelt övi területeken kialakult sivatagok többsége úgynevezett medencesivatag, s ebben az észak-amerikaiak sem különböznek a többitől. Az észak-amerikai földrész nyugati részén húzódó Kordillerák hatása jó példa arra, hogy milyen nagymértékben befolyásolja a domborzat az éghajlatot. Az Északi-sark felé tartó, a csendes-óceáni meleg Kuro-Shio-áramlásnak köszönhetően a nyugatias szelek állandóan párás, enyhe levegőt szállítanak a szárazföld fölé. A felhőknek azonban egy néhány száz kilométer után az észak-déli irányban húzódó Parti-hegység és a Sierra Nevada óriási gyűrt láncai állják útját. Így az az óceáni légmozgás, amely - a parti részen víztartalmától hamar megszabadulva - buja mérsékelt övi erőerdőket tart fenn (lásd az Élet és Tudomány 1986. évi 33. számát. - A szerk.), 300-500 kilométerrel beljebb, a hegyláncok másik, „szélárnyékos” oldalára már megcsapolva érkezik. A hegyláncokon átbukó és a medencébe érkező, a kondenzációs hőtől tovább melegedő száraz levegő évente mindössze 200-500 milliméternyi csapadékot visz a területre. Ez éppen csak ahhoz elég, hogy helyenként sivatagi, másutt félsivatagi éghajlat alakuljon ki. A másik irányból, a Mexikói-öböl felől betörő nyári esőket a Sziklás-hegység 3000-4000 méter magas vonulatai rekesztik el.

Nem véletlen, hogy Földünknek egyik legforróbb és legszárazabb területe is itt van, ahol hőmérsékleti „világcsúcsok” születtek. A Sierra Nevada 3500-4000 méter magas hegyormainak tövében húzódó Halálvölgyben (Death Valleyben) 1913. júliusában az átlagos hőmérséklet 38,9 Celsius-fok, az abszolút maximum pedig 56,6 Celsius-fok volt.

Az észak-amerikai földrész mérsékelt övi területein azonban ilyen sivatagok csak a déli, mélyebb fekvésű részeken alakultak ki. Észak felé haladva, illetőleg a tengerszint fölötti magasság növekedésével csökken a hőmérséklet és a párolgás, ezért a viszonylag kevés csapadék is elegendő ahhoz, hogy a félsivatagi cserjék, sőt a szárazságtűrő fás növények is megéljenek.

Csak egy több ezer kilométer hosszú, északról dél felé tartó utazás közben tárul elénk az egymástól részben elzárt félsivatagokból és sivatagokból fonódó összefüggő száraz övezet teljes képe.

 

Hideg, langyos, forró

 

A legészakibb amerikai félsivatag – a Nagy-medence – távol esik a Ráktérítőtől, s olyan a helyzete, mintha a Szahara északi határa Magyarország magasságáig nyúlna. Ennek az az éghajlati következménye, hogy nemcsak a szárazság, hanem a fagy is fontos korlátozó tényezője a növényzet fejlődésének. A télen hideg kontinentális sivatagok és félsivatagok évi középhőmérséklete mindössze 7-9 Celsius-fok, s a csapadéknak a fele hóként hullik le. A növények tenyészideje a túl hideg és a túl száraz időszakok közé szorul be.

Még északabbra, úgy a 45-50. szélességi fokok táján elterülő medencékben ugyan nem hullik több csapadék, de minthogy az idő még hűvösebb, a párolgás is csekély. Így ott még e kevés nedvesség is elég ahhoz, hogy a vastag, 1 métert is elérő talajtakarón zárt növényzet alakuljon ki, s a laza félsivatagi növénytársulást füves puszta váltsa fel.

A Nagy-medencéhez délről csatlakozó Mojave-sivatag átmenet a szubtrópusi „forró” sivatagok felé. Évi középhőmérséklete 10 Celsius-foknál is több, s a téli fagyok sem olyan kemények. Még délebbre, a 33. szélességi kör felé a medencehatáson túl a zonális sivatagokat létrehozó leszálló légáramlások hatása is érvényesül. Ott alakultak ki a Mexikói-fennsíkra is átnyúló sivatagok (a Sonora és a Chihuahua), amelyeknek az évi középhőmérséklete magas, és ahol fagyos napok ritkán fordulnak elő. S mivel ezek a Csendes-óceántól és a Mexikói-öböltől szinte egyforma távolságra vannak, keletről nyáron, nyugatról télen kaphatnak esőket. Persze a csapadék együttes mennyisége így sem éri el az évi 250 millimétert. Ezeknek a növényvilága már a közép-amerikai földnyelvére emlékeztet.

 

Kaktuszok a hó alatt

Amerikának jellegzetes és jól ismert pozsgás növényei a kaktuszok. Többségük nem tűri a fagyot, ám jó néhány fajuk él a „hideg” sivatagok vidékén, ott, ahol télen hótakaró borítja a tájat, s kemény fagyok teszik próbára a növényvilágot. Bizonyos elméletek szerint a kaktuszok ősei a dél-amerikai trópusokon alakulhattak ki, s a harmadkor végén a nyári esős, téli aszályos éghajlaton válhattak pozsgássá. Eközben a hegyláncokon egyre följebb hatolva – fagyhoz és szárazsághoz alkalmazkodva, szelektálódva – az Andok magas ormaira is eljutottak. A fagytűrés valószínűleg hosszú évmilliók alatt kialakult genetikai adottság. Amikor a jégkorszak hidege visszaszorította a fás növényzetet, utat nyitott a kaktuszoknak, hogy az akkor jóval hűvösebb közép-amerikai magashegyvidéki, majd a sivatagosodó területeket is elfoglalhassák. A hideg telű sivatagokban mintegy félszáz kaktuszfaj és megannyi forma él, mégis inkább a déli, enyhe telű sivatagok az észak-amerikai kaktuszok igazi eldorádói.

Visszatartják a vizet …. 

A levél nélküli, asszimiláló szárú kaktuszoknak a szárazsághoz való alkalmazkodása tökéletesnek bizonyult. Ha nem jutnak vízhez, pozsgás száruk összezsugorodik, összetöpörödik, ám ha nedvességet kapnak, megduzzadnak, heverő szártagjaik fölemelkednek, a bordás testű fajok pedig harmonikaszerűen kitágulnak, „vonásaik” (párolgást csökkentő viaszos bőrszöveteik) kisimulnak, s piros, lila vagy sárga virágot bontva ünneplőbe öltöztetik a sivatagot.

Az átalakult „levelek”, a kaktusztövisek és a szintén levéleredetű módosult rügypikkelyek (a glochidiumszőrök) színe, hossza és a hajtás alakjának, nagyságának és színének változatossága együtt adják a kaktuszok óriási formagazdagságát. A szőröknek és a kaktusztöviseknek nemcsak az a szerepük, hogy az állatoktól védjék a növényt, hanem gyűjtik a vizet: a hajnali harmat ugyanis könnyebben csapódik le a csúcsos felületeken.

Sok kaktusz alakja közelít a gömbhöz, vagy csoportban, párnákat alkotva nőnek, mert így kisebb felületen éri testüket a párolgást siettető száraz szél. Gyökerük a felszín közelében fut, így a kevés esővizet is fel tudják szívni. Igaz, szárazság idején a gyökerek könnyen elpusztulhatnak, de helyettük esőzéskor gyorsan fejlődnek újak.

A felszívódás után a vízraktározó szövetek tág üregű sejtjei őrzik a vizet. A kaktuszoknak nemcsak a felépítésük, hanem az anyagcseréjük is segíti a szűken adagolt vízzel való takarékoskodást. Tizedannyi gázcserenyílásuk van, mint más növényeknek. E nyílásokat nappal lezárják, s a napfényben folyó fotoszintézishez szükséges széndioxidot maguk termelik meg az éjszakai légzés során felhalmozott szerves savak lebontása révén. A vízhiánynak és a takarékos életmódnak a következménye az, hogy a félsivatagi és sivatagi kaktuszok lassan növekszenek.

A kaktuszokhoz hasonlóan a jukkák és az agavék is a amerikai földrész jellegzetes növényei. Többségük ugyan a meleg, nyári esős éghajlathoz alkalmazkodott, de vannak köztük hidegtűrő fajok is. Külső felépítésük sokat elmond természetes élőhelyükről. Az északi, félsivatagi jukkafajoknak csak ritkán van magas, föld feletti törzsük: húsos, vastag, karószerű gyökértörzset mélyesztenek a talajba, s így alkalmazkodnak a hosszú, forró nyárhoz. Vékony, kötélszerű mellékgyökereik a felszín közelében „vadásznak” a vízre. A támasztószerep egyedül a gyökértörzsre marad, így azután a mellékgyökerek esetleges kiszáradása és pusztulása nem fenyegeti a jukkafát kidőléssel. A hidegtűrő jukkák többségének levelei keskenyek, szálasak, s csak ritkábban húsosak, vaskosak, ellentétben a széles levelű, nagy termetű trópusi, szubtrópusi, csapadékos területeken élő közép-amerikai jukkákkal.

 

Cserjematuzsálemek

 

A kontinentális éghajlatú félsivatagok arculatát a hol lazán záródó, hol csupasz foltokat hagyó cserjetársulás határozza meg. A lassan növekvő, nemritkán matuzsálemi korú, göcsörtös ágrendszerű cserjék apró, merev, bőrszerű levelekkel, magukon hordják a szárazsághoz való alkalmazkodás jellegzetes bélyegeit.

Az apró, szürkéskék levelű, gömbölyded formájú háromfogas ürüm a Nagy-Medencében országnyi területeken jellemző és maghatározó növény, míg a meleget kedvelő kreozot cserje elterjedésének területe a Mojave-sivatag északi, „botanikai” határát jelzi. A kreozot levelei által kiválasztott gyanta aromás illata egy-egy bőséges eső után messzire eljut. Az egyedeket nehéz elkülöníteni, mert hajtásaikkal terjedve csoportokat alkotnak. Ezek nagyságából becsülve úgy vélik: egy-egy tőnek a kora a kilencezer évet is elérheti.

Mivel a sivatagok növényei elegendő fényhez jutnak, nem a lombok, hanem a gyökerek versengenek egymással a szűkösen adódó vízért. A már említett kaktuszok és jukkák közvetlenül a talaj felszíne alatt szétfutó, sűrű gyökérrendszerükkel próbálnak az esetleges csapadékvízből minél többet felszívni, ellenben a cserjék nagy részének főgyökere répaszerűen megvastagszik, és mélyre hatol. A pillangós virágú meszkite gyökerei 25-30 méter mélyre is lenyúlhatnak, s a növény föld feletti része csak akkor kezd növekedni, ha amazok elérték a talajvizet. A több csapadékkal gazdálkodó magasabb fennsíkok és a mélyebb fekvésű „vízgyűjtő” területek laza, törmelékes, homokos talaján még fenyőerdők is zöldellnek. A félsivatagban a rostos kérgű, szürkés tobozbogyójú borókák és egy-, két- és háromtűjű diófenyők alkotnak feltűnő zöld foltokat.

A Nagy-Medence szegényesebb növényvilágával ellentétben a Mojave-sivatagot az első esők után farsangi színekbe öltözteti a mintegy kétszázötvenféle „kérészéletű”, úgynevezett efemer növény. A csapadékot és a fejlődésükhöz szükséges hőmennyiséget ott egyszerre megkapják. Életformájuk a mi egynyári növényeinkéhez hasonlít, de csírázásuk és kihajtásuk nem az évszaktól függ, hanem a szeszélyesen érkező esőktől. Hat-hét hónap helyett csupán három-négy hét alatt kell kihajtaniuk és magot érlelniük. Magjaik csak akkor indulnak csírázásnak, ha egyszerre annyi eső (20-25 milliméternyi) esik, amennyi leoldja róluk a növekedésgátló anyagokat. Egy alkalommal nem minden mag csírázik ki, így ha a különlegesen száraz években az az évi példányoknak nem sikerült magot érlelniük, még mindig maradnak szunnyadó magok a következő esőig.

A sós termőhelyek a sivatagok legkegyetlenebb helyei. Az esővízben oldott sók ugyanis a gyökerek elől visszatartják a vizet, s az csak nagyon nagy ozmotikus nyomással szívható fel. Csak a sótűrő és a sókedvelő növények élhetnek meg ott, mert azok a gyökérsejtjeikben nagy mennyiségű sót halmoznak fel, s így nagy szívóerőt képesek kifejteni. A fehér sómezők szegényes élővilágát különféle labodafajok és egyéb, a libatopfélékhez tartozó apró, általában zöldes virágú, a szél által megporzódó növények teszik ki.

 

 

Írta: Fráter Erzsébet

 

Megjelent: 1987. I. 27. Élet és tudomány XLII. évf. 4. szám

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.