Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gymnocalycium

2011.09.21

 

Kaktusznemzetségekről röviden
 
 
A Gymnocalyciumok
 
 
Ez a rövid ismertető a nemzetségről egy amatőr kaktuszgyűjtőnek az induláshoz teljes ismereteket ad. Igyekszünk az összeállítást sok fotóval illusztrálni, amely a fajazonosításhoz nyújt nagy segítséget. A fotó- és ismeretanyag folyamatos bővülésével egyre könnyebben igazodhatunk el a nemzetség növényei között, ugyanakkor reméljük, hogy ezzel együtt a nemzetség még népszerűbb lesz a kaktuszgyűjteményekben.
A kaktusznemzetségek közül az egyik legkedveltebb a 0008.jpgdél-amerikai Gymnocalycium nemzetség. Népszerűségüket könnyű tartásuknak, hálás virágzásuknak és viszonylag könnyű beszerzésüknek köszönhetik. Formagazdag nemzetség, melyet elsősorban fejlődéstörténetileg fiatal voltuknak köszönhetik. Megjelenésükben is igen változatosak, a pár centiméteres gömb alakú és az 50 cm-t is elérő rövid oszlopformáig terjed a méretük. Az apró tűszerű tövisezettségű és az egészen erős tövisezettségű hajtású növényeket találunk ebben a nemzetségben. Virágjuk általában fehér, sokszor rózsaszínes vagy pirosas torokkal, de találunk sárga, rózsaszínű, piros, lila virágú fajokat is. Már 3-5 órai közvetlen napsugárzás esetén is szép virágzó növényeket lehet nevelni. Általában délután nyíló virágjuk van. Általában nem öntermékenyülők, tehát legalább két egyed szükséges a virágok megtermékenyítésére. Hazájukban a populációk között a különböző ökológiai viszonyok miatt hibridizáció ritkán fordul elő. Nem így a gyűjteményekben tartott növényeknél, ahol két faj egyedeinek a virágai is könnyen megtermékenyülnek, és ez által hibrid magokat hoznak létre. Tehát jól át kell gondolnunk a saját termésű magok további sorsát.
Tartásuk különösebb gondot nem okoz. Magról viszonylag könnyen szaporíthatók, természetesen a mag nagyságának csökkenésével ez kissé nehézkesebbé válhat. Már a fiatal magoncok is szép tövisesek. A legtöbb faj 3–4 éves korától rendszeresen virágzik. Magvetéshez ajánlható, hogy minden egyes fajt külön edénybe vessünk. A vetési talaj megegyezhet a felnőtt növények talajával, erre 2-5 mm vastagságban folyami homok (vagy sóder) és tőzegkorpa keverékét rakjuk. A magvak fényben csírázók, így azokat takarni (homokkal) nem szokták, csak enyhén benyomkodni, hogy a magok még látszódjanak. A talajt alulról megszívatjuk vízzel, és a magvak csírázásának kezdetéig vízben állítva tartjuk a vetőedényt. Amikor a magvak jelentős része (ez 3-5 nap) kicsírázott a vetőedényt kivesszük, világos, de nem tűző napos helyre tesszük. A talaj felső részén a sóréteg keletkezésének megakadályozására a felülről való öntözésre térünk át, akár sűrű permetezés formájában. A kialakuló sóréteg elzárja a levegőt a talajtól, mely a magoncok gyökérzetének pusztulásához vezet. Egyes fajok sarjakat is nevelnek. Ezek szintén felhasználhatók szaporításukra, de ezt lehetőség szerint kerülni kell. Egyrészt sokkal jobban mutat egy több fejből álló telep, másrészt ezek a sarjak csak az anyanövény klónjai, így a sarjszaporítással a növény genetikailag leromlik, és ezzel együtt jár a növény életbenmaradási esélyének a csökkenése is.
Átültetni a fiatal növényeket évente érdemes, az idősebbeket kétévente. A nagy elterjedés következtében az élőhelyen változatos talajviszonyok alakultak ki. A Gymnocalycium nemzetség mégis rendkívüli módon tud alkalmazkodni a különböző talajokhoz. A nemzetség fajai két talajtípusban érzik igazán jól magukat. Az egyik csoport ásványi anyagokban gazdagabb és humuszban szegényebb, míg a másik csoport humuszban kissé gazdagabb talajban érzi jól magát. Erre részletesebben a fajok ismertetésénél kitérünk. Kultúrában tápoldatozni évente csak egyszer-kétszer ajánlatos, de jobb a fiatal (3-5 évesig) növényeket évente, az idősebb növényeket kétévente átültetni friss földbe. Tavasztól őszig rendszeresen kell öntözni őket. Megfigyelésem szerint érdemes a tavaszi, nyár eleji öntözéseknél un. ráöntözést végezni, ami azt jelenti, hogy a még nyirkos talajú növényt újra megöntözzük. A következő öntözést már csak a talaj teljes kiszáradása után következik. Nyáron és télen is szeretik a levegős tartási körülményeket. A téli hőmérséklet 10-12 °C. Egyes megfigyelések szerint az uruguayi fajok fűtött szobában is sikeresen áttelelnek, és a következő nyáron virágoznak is. Téli és nyári elhelyezésének körülményei között egy-két hetes átmenetet igényelnek.
Viszonylag kevéssé fényigényes növények, ezért napi 3–4 órai teljes napfényben már szépen virágzó növényeket lehet nevelni. Hazájukban még a pampákon is többnyire más növények árnyékában élnek, ezért a tűző nap árt nekik. A növény „jelzi”, hogy milyen helyről származik. A lomb-zöldhöz hasonlító test és a gyér tövisezettség arra utal, hogy más növények árnyékában élnek, és itt a talaj humuszban gazdagabb. A szürkés, kékes, barnás színezetű test arra utal, hogy hazájukban sziklarepedésekben élnek. Itt kevés a humusz, és több a málló ásványi anyag (kőzet). Emellett az itt élő növényeknek sűrűbb és erőteljesebb a tövisezettségük is. Főleg a fejlődési időszakban több vízre és párásabb levegőre van szükségük, mint az Észak-Amerikából származó kaktuszoknak.
A kórokozókkal szemben éppen ugyan úgy fogékonyak, mint a kaktuszok többsége. Bőrszövetük – általában – puhábbak, így a rágó rovarkártevők előszeretettel látogatják őket. A sérült bőrszöveten keresztül a fertőzést okozó gombák is könnyebben bejutnak a növény nedvkeringésébe, és ezzel további betegségeket okoznak. Mindkét kórokozó típus ellen ajánlatos az évente kétszeri (tavasz-őszi) felszívódó (un. szisztemikus) gomba- és rovarölő szerrel beöntözni a talajt. Fertőzés esetén természetesen azonnal. Szerneveket nem írok, mert az függ attól is, hogy adott időben mi van forgalomban, függ a felhasználási helytől (szoba, erkély, növényház stb.). A tenyészidőszakban szabadban tartott növények ellenállóbbak mind a gomba-, mind a rovarkártevőkkel szemben. A bőrszövet színe itt is támpontot adhat. A világosabb és kevésbé tövises növények bőrszövete vékonyabb és puhább, így ezeket könnyebben támadják meg a kártevők. Különösen fogékonyak a kártevők támadására a megnyúlt, világos zöld színű testrészek.
A Gymnocalycium nemzetség fajai nagy elterjedési területtel rendelkeznek, így rendkívül változatos élőhelyeken találjuk meg őket. Eme élőhelyeken különböző módon alkalmazkodó fajokat (populációkat) találhatunk, amelyek egyedeiről sokszor nem is gondoljuk, hogy azok a természetben nem kereszteződnek. Eme nagy elterjedési terület miatt a nemzetség jól körülhatárolható növényföldrajzi egységekre különül el, amely különböző jellegzetességekben is megmutatkozik. Az egyik ilyen a magvak alaktana, amelyet a kaktuszgyűjtő is fel tud használni.
A nemzetségnév a görög eredetű Gymnos, jelentése csupasz, esetünkben szőrtelen, tövistelen és a szintén görög eredetű calyx jelentése kehely szavakból lett képezve, amely a virág jellegzetessége. A kaktuszok zöménél a virágcső is kisebb-nagyobb mértékben szőrős vagy tövises. A fajnevek ritkábban a faj egy jellegzetességére, sűrűbben a lelőhelyre vagy egy nevezetes személyre utalnak.
Történetük
Európában a XIX. század elején vált ismertté az első faj a nemzetségből. Ez a Haworth által 1812-ben leírt Cactus gibbosus (Gymnocalycium gibbosum). A Gymnocalycium nemzetséget először 1843-ban, Luis Karl Georg Pfeiffer (1805-1877) emelte ki az Echinocactus nemzetségből az előbb említett virág sajátosság miatt. Latin diagnózis 1945-ben jelenet meg. Ludwig Mittler a lipcsei kereskedő és kaktuszkedvelő is említi egyik könyvében, mint egy kis kaktusznemzetség. Abban az időben még nem voltak lefektetve a botanikai szabályok többsége, így a nemzetséget Gymnocalycium Pfeiffer ex Mittler-ként említjük még ma is.
Annak ellenére, hogy a XIX. század első felében egyértelmű tulajdonság alapján lett leválasztva a Gymnocalycium nemzetség az Echinocactus nemzetségről a század második felében mégis inkább Echinocactusként emlegetik a Gymnocalycium nemzetség fajait. Még a század végén megjelent Schumann-féle monográfiában is. Megjegyzendő, azért elég jól elkülöníthető csoportként.
A XIX. században ismert Gymnocalyciumok.
Echinocactus monvillei (1838)
Echinocactus centeterius (1838)
Echinocactus hyptiacanthus (1839)
Echinocactus leeanus (1845)
Echinocactus multiflorus (1845)
Echinocactus saglionis (1847)
Echinocactus ourselianus (1850)
Echinocactus schickendantzii (1896)
Echinocactus platensis (1896)
Echinocactus damsii (1898)
Echinocactus megalothelos (1898)
Echinocactus quehlianus (1899)
Az 1922-ben Britton és Rose által összeállított kaktusz monográfiában ismét találkozunk a Gymnocalycium nemzetség 23 fajával. Alwin Berger 1924-ben ugyan „visszahozta” az Echinocactus nemzetségbe, de meghagyta Gymnocalycium alnemzetségként az ide tartozó fajokat.
A XX. század első felében Prof. Dr. Carlos Hosseus révén több új faj került Európába. Ugyanez mondható el Alberto Vojtěch Fričről is, aki számos utat szervezett mindkét amerikai földrészre.
A XX. század második felében megsokszorozódott a dél-amerikai utazások száma, és ezzel együtt a nemzetség fajainak ismeretanyaga is.
Érdekességként egy pár adat a jelentősebb kaktuszművekben megjelent Gymnocalycium fajok számáról, amely tükrözi a feldolgozók fajfogalmát is.
1828          2
1846          6
1853          9
1886          9
1903          12
1922          23
1929          24
1966          83
1995          80
2001          71
2005          81
2006          49
2008          103
2009          56
 
Névtáblázás
Egyik lehetőség a névtáblára írandó szövegre, amely a legtöbbet mond a növényről:
 
P 133 MGY 000001 G. carminanthum
Argentína, Córdoba, Sierra Ambato
 
P 133 = a növény gyűjtőszáma, MGY 000001 = a gyűjtő egyedi katalógusszáma, G. carminanthum = a növény latin neve, az alsó sorban a lelőhely adata van feltüntetve. Amely adat nem ismert, az kihagyható, illetve más ésszerű adattal helyettesíthető. Ma már lehet kapni számítógéphez használatos víz- és fényálló matricát (etikettet), egy 10 × 0,8 cm-es csík a fenti adatokra elég. A katalógusszám alapján egy adatbázis fektethető fel az adott faj egyedéről, amely tartalmazhatja a beszerzési módot (kitől, mikor, növény, mag stb.) és minden számunkra más fontos információt is.
 
A Gymnocalycium nemzetség taxonjai a The New Cactus Lexikon szerint
G. albiareolatum
G. amerhauseri
G. andreae
G. anisitsii
G. anisitsii subsp. damsii
G. baldianum
G. bayrianum
G. berchtii
G. bodenbenderianum
G. bruchii
G. neuhuberi
G. calochlorum
G. capillaense
G. castellanosii
G. castellanosii subsp. acorrugatum
G. castellanosii subsp. ferocior
G. chiquitanum
G. denudatum
G. erinaceum
G. eurypleurum
G. gibbosum
G. gibbosum subsp. borthii
G. glaucum
G. glaucum subsp. ferrarii
G. horstii
G. horstii subsp. buenekeri
G. hossei
G. kieslingii
G. kroenleinii
G. marsoneri
G. marsoneri subsp. matoense
G. mesopotamicum
G. mihanovichii
G. monvillei
G. monvillei subsp. achirasense
G. monvillei subsp. horridispinum
G. mostii
G. nigriareolatum
G. ochoterenae
G. oenanthemum
G. paraguayense
G. pflanzii
G. pflanzii subsp. argentinense
G. pflanzii subsp. zegarrae
G. pugionacanthum
G. ragonesei
G. reductum
G. reductum subsp. leanum
G. rhodantherum
G. ritterianum
G. robustum
G. saglionis
G. schickendantzii
G. schickendantzii subsp. delaetii
G. schroederianum
G. spegazzinii
G. spegazzinii subsp. cardenasianum
G. stellatum
G. stenopleurum
G. striglianum
G. taningaense
G. uebelmannianum
G. uruguayense
 
 
mostii.jpg
Egy jellegzetes növény a Gymnocalycium nemzetségből. Megtalálhatók rajta a nemzetség főbb jellemzői, éspedig (1) az oly sokszor dudorokra felosztott bordázat, a csúcsos "állal", (2) a tövistelen pericarpellum (virágcső), (3) a pericarpellumon és a termésen található szintén tövistelen pikkelyek, valamint (4) a termésen rajtamaradó, megszáradó virágmaradvánnyal.
 
Irodalom:
Charles, G. (2009): Gymnocalycium in habitat und culture ISBN 978-0-9562206-0-8
Mészáros, Z. (1969): Virágzó kaktuszok. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
Szűcs, L. (1984): Kedvelt kaktuszok, pozsgások. Gondolat Kiadó, Budapest, ISBN 963 281 264 6

 

   Mánfai Gyula                                          A nemzetség képei

   Bp. 2011. 09. 23.