Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Schlumbergera

2011.10.27

Család: Cactaceae

Schlumbergera Lemaire 1858

 

A nemzetséggel kapcsolatos ismeretek

 

 

Első leírás

Schlumbergera Lemaire 1858/Illustr. Hortic. 5: Misc. 24.

 

Szinonimák

Epiphyllanthus Berger 1905, Zygocactus Schumann 1890

 

Etimológia

A Schlumbergera tudományos (latinosított) nemzetségnevet Lemaire 1853-ban, Schlumberger francia kertész tiszteletére adta.

 

História

A tagoltlevélkaktuszok nemzetségét leíró dr. Antoine Charles Lemaire (1801-1871) belga fajleíró, kertészeti szakíró, aki a botanika professzoraként a svájci Genfben valamint Párizsban is tevékenykedett, ahol közelebbi ismeretségbe került Schlumberger francia gyűjtővel. Lemaire a kaktuszok élőhelyén soha nem járt, főleg a neves francia kaktuszgyűjtő és kaktuszszakértő, M. Chevalier de Monville gyűjteményének példányai alapján sok új kaktuszfajt írt le. Többek között az alábbi néhány különlegesen szép kaktusz leírása is a nevéhez fűződik: Ariocarpus kotschoubeyanus, Astrophytum myriostigma, Coryphantha elephantidens subsp. elephantidens, Echinocactus horizonthalonius, Eriosyce odieri subsp. odieri, Thelocactus hexaedrophorus subsp. hexaedrophorus és az egyik legismertebb a Lophophora williamsii, melyet ma már Salm-Dick-nek tulajdonítanak. Tudományos munkásságának elismeréseként a szinonim Lemaireocereus B.&R. emend. Backbg. kaktusznemzetség az ő nevét viseli. A Lemaireocereus nemzetség az új kaktuszlexikonban már nem szerepel a hivatalosan elismertek között, fajai különböző oszlopkaktusz (Armatocereus, Pachycereus, Stenocereus) és faszerűen elágazó (Polaskia) nemzetségekbe kerültek át.          

 

Frédéric (Frederique) Schlumberger (1804-1865) neves francia (egyes források szerint belga) pozsgáskertész, kaktuszszakértő, kaktuszok és egyéb pozsgásnövények gyűjtője a Rouen melletti Chateau des Anthieux-ban élt, aki a fentieken kívül a kertészeti botanika szellemi és jelentős anyagi támogatója, patrónusa is volt.

 

A rendszerező az 1916-ban született dr. Reid Venable Moran USA-beli botanikus, főleg a Crassulaceae család tudósa, specialistája. Az amerikai kaktuszgyűjtő társaság, a Cactus and Succulent Society of America tagja. A pozsgások terén kifejtett tudományos munkásságáért a társaság 1963-ban kitüntette.

 

Habitus

Cserjeszerűen (bokrosan) elágazó, növényeken élő, fán lakó (epifiton) vagy kövek között, köveken megtelepedő, ún. sziklalakó (litofiton) növények nemzetsége. Hajtásai szegmensekre osztottak, tagoltak. A kaktuszok legalsó és legidősebb szártagjai 3-6 élűek, szögletesek vagy lekerekítettek.

Az egyik csoportba tartozóknál a felső fiatalabb és a végső legfiatalabb hajtások levélszerű, lágy szövetű szártagjai (ízesülések) 4-6 cm hosszúak, 2-3 cm szélesek, néhány mm laposak, nyomottak, hosszúkás (enyhe ívű) tojásdadok, oválisak, az ízesülési részeken egyenesen levágottak. Minden szártag oldalsó élein több fogacska, csipke képződik, melyek tövében fekete filces, 1-3 db serteszőrt is viselő areola található, a legfelső, vágott végén egy széles és keskeny areolán sárgásbarna filces sertecsomót nevel. A másik csoportba tartozók Opuntia-szerűek. Lásd még a Megjegyzés-t!

Tövisei nagyon vékonyak, törékenyek, serteszerűek, 5 mm-nél rövidebbek vagy egyáltalán nincsenek. Az új hajtások végén (csúcson) egyesével vagy többesével megjelenő virágok hosszúak, nagyok, kb. 7x7 cm méretűek, ragyogó piros, bíbor, lilás, rózsaszín vagy fehér színűek, sugaras szimmetriájúak (a szokványos virág majdnem zárt változata), vagy erősen zygomorf jellegűek. A virágrészek általában lilák, rózsásak vagy fehérek, vörösek, narancsosak vagy sárgák a termesztett változatoknál. A virág töve „vacokszerűen” elkülönül. A lepellevelek keskenyek, hosszan kihegyezettek, enyhén visszahajlók. A porzók a virágcsövön rögzítettek, az alsók csőszerűen körülölelik a bibét. A bibe kiálló, vagy a porzókkal megegyező hosszúságú. A termés bogyószerű, gömbölyded, lekerekített kocka, vagy fordított kúp alakú, bordázott. A virágmaradvány leválik az érett termésről. A mag ovális vagy lapított ovális 1,3-1,6 x 0,9-1,0 mm barna, fényes, lapos kidomborodásokkal. A köldök környéke enyhén kocsonyás.

(Kizárólag a köldöki részen látható egy maradvány, amivel a mag a termés belsejéhez csatlakozott, ez általában egy ragacsos, világosabb színű, szálas képlet.)

 

Megjegyzés

(Az alábbiakban kifejtve jobban érthető a Hunt-féle lexikonban összevontan szereplő nemzetség két csoportjának szemmel látható különbözősége.)

A nemzetség a fajok egy jellegzetessége - az areolák elhelyezkedése - alapján két csoportra oszthatók. Az egyik csoportba a legismertebbek, a karácsonyikaktuszoknak nevezettek (1. 4-6.) tartoznak, ezeknél a fiatal szártagok laposak, szárnyasak (kétszárnyúak), az areolák csak az oldaléleken és a csúcsélen találhatók. A csúcsélen lévő vonalszerű areola kb. 1x15 mm méretű. A másik csoportba (2-3.) tartozóknál - melyek a korábbi Epiphyllanthus Berger besorolásnak felelnek meg - a fiatalabb szegmensek hengeresek, vagy nyomottak, Opuntia-szerűek, areoláik általában a felszínükön elszórtan helyezkednek el.

 

A nemzetségbe jelenleg az alábbi 6 faj kapott besorolást:

1. S. kautsky (Horobin & McMillan) Taylor  1991, 1991, 1986

2. S. microsphaerica (K. Schumann) Hoevel 1970, 1890, 1890

3. S. opuntioides (Loefgren & Dusén) Hunt   1969, 1905, 1902

4. S. orssichiana (Barthlott & McMillan)       1978, 1978, 1978

5. S. russeliana (Hook) Britton & Rose          1913, 1839, 1837

6. S. truncata (Haworth) Moran                     1953, 1890, 1821

 

Az 1. évszám a rendszerbe állítás, a 2. az első leírás, a 3. a felfedezés éve.

 

Érdekességek

        1. Az epifita kaktuszok a külső kényszerű körülmények által fán lakó életmódra áttért kaktuszok, melyek nem alkotnak bizonyítható egységes leszármazási sort, egymástól függetlenül jöttek létre a rendelkezésre álló élőhelyi adottságok miatt.

            Elterjedési területük Amerika trópusi őserdői, szezonális esőerdői, tengerparti erdei és nedves mérsékelt égövi területei, vagyis a Mexikói-fennsík déli peremétől kiinduló, az Andok lábaitól nyugatra eső, és a Paraná folyó völgyével bezáruló kontinentális, valamint a Karibi szigetvilágot is magában foglaló hatalmas terület.

 

     2. A kaktuszoknak négy fejlődési vonala is alkalmazkodott a korlátozottan rendelkezésükre álló élettér miatt az epifiton életformához - időben és térben egymástól függetlenül - amely még ma is felismerhető géncentrumaik, legnagyobb diverzitású (eltérő) elterjedési területeik vizsgálatával. E négy fejlődési vonal a Rhipsalis (vesszőkaktuszok rokonsági köre) és a Schlumbergera (karácsonyikaktuszok), a Hylocereus (a pitaya- és levélkaktuszok), valamint a Pfeiffera és végül a Strophocactus nemzetségbeli fajok. A vesszőkaktuszok és a karácsonyikaktuszok elterjedésének centruma Brazília nyugati partvidékén, Rio de Janeiro magasságában található, a pitayakaktuszoké a mexikói-guatemalai határvidék erdőségeiben, a Pfeiffera fajoké az Andok nyugati peremvidékén, Bolívia területén, végül a Strophocactusoké a Mexikói-fennsík déli peremén figyelhető meg. Közös azonban minden epifita kaktuszban, hogy képesek léggyökerek képzésére, hajtásaik többé-kevésbé gazdagon elágaznak, vagy szegmentáltak. Emellett víztartó alapszöveteik mennyisége nem epifiton rokonaikhoz képest jelentősen kevesebb (nem a megszokott gömb alakú vagy oszlopos szárat fejlesztenek), sok esetben ellaposodott vagy kevés vékony bordájú, néha majdnem levél kinézetű szármorfológiával rendelkeznek („levélkaktuszok”). Valódi leveleik azonban, hasonlóképp minden más kaktuszhoz, csupán apró hajtásvégi pikkelyekre, tövisekké módosult oldalhajtás-levelekre, és a virágot hordozó szárszegmens (pericarpium) pikkelyleveleire korlátozódnak. Általános tendencia továbbá, hogy areoláikon a tövisek száma, hossza, fejlettsége elmarad a nem epifita fajokéhoz képest, sokszor makroszkópos tövisnélküliséghez vezetve.

 

  1. A S. truncata fajt Európába kerülése óta számos név alatt termesztik dísznövényként, bár a S. russeliana fajjal alkotott hibridje (Schlumbergera X buckleyi) egy időben elterjedtebb volt nála, mert nagyobb ellenállóságot tanúsított a termesztési hibákkal szemben. A S. orssichiana fajjal alkotott hibridje (Schlumbergera X reginae) is számos kertészeti változat kiindulási anyagaként szolgált (Queen-hibridek), legújabban a S. opuntioides fajjal létrehozott mesterséges hibridjét (Schlumbergera X exotica) is termesztésbe vonták. A S. kautsky fajt korábban csak alfaji szinten különítették el tőle, azonban morfológiai eltérések és hibrideik hiánya miatt önálló faji rangot kapott.
  2. A Schlumbergera nemzetségben a jelenlegi taxonómia alapján nincsenek alfajok.

 

Élőhely

Délkelet-Brazília (Espírito Santo, Minas Gerais, Rio de Janeiro, Serra do Mar, Serra dos Orgaos) hegyvidékein, mint fán élő epifiton honos.

 

Gondozás

A nemzetség fajai több árnyékot, mint napfényt igényelnek (rövid nappalosak), ezenkívül meleg páradús helyen és nedvesen kell tartani őket. Ültetőközegként tápanyagban gazdag, és inkább savanyú vagy esetleg semleges talajt használjunk. Egyes leírások szerint a karácsonyikaktuszoknak olyan tőzegmohás föld megfelel, amelyet normál esetben orchideákhoz, broméliákhoz és egyéb epifita növényekhez használnak. A növények virágzás után kb. egy vagy két hónap nyugalmi időszakot igényelnek, ekkor nagyon szárazon tartsuk a földjüket, csak akkor nedvesítsük kissé a felszínét, ha a szártagok zsugorodni kezdenek. Télen a világos, 10 C fok körüli, száraz hely megfelel nekik.

 

Az epifiton életmód kialakulásának rövid ismertetése

 

Az epifiton - fán élő - növények, igazi otthona a trópusi őserdő, még ha olykor a szavannákon, sztyeppéken is előfordulnak. A trópusokon a sok csapadék (évi 5000-6000 mm) és a nagy meleg együttes következményeként igen dús növényzet honosodott meg. A trópusi őserdőkben általában három lombkoronaszint alakul ki egyre csökkenő fénymennyiséggel. Ezekben a szintekben élnek a fényigényüknek legjobban megfelelő fafajok. A legfelső koronaszintet a 40-60 m-es óriás fák, a középső szintet a 20-30 m-es, míg a legalsó szintet a 10-15 m-es fák dús lombkoronája hozta létre.

A legalsó cserje- és gyepszint többnyire visszafejlődött, illetve a kezdetekben itt élő növények egy része felköltözött a magasabb lombszintekre, ugyanis a fényviszonyok olyan minimálisak, hogy a legnaposabb déli órákban is csak szürkületi félhomály dereng. Ez a fénymennyiség az alacsony termetű növényzet bizonyos részének az asszimilációs folyamataihoz (a táplálék felvétele és beépítése a saját szervezetükbe) nem lenne elegendő. Az evolúciós folyamatok fejlődése során ezek a kis termetű, de nagyobb fényigényű növények fokozatosan egyre feljebb és feljebb telepedtek meg, míg végre arra a lombszintre jutottak, amelyen a fénymennyiség már kényelmesen elegendő lett az életfeltételeikhez. Ezt a több fényhez jutás érdekében kialakuló feltelepedési mechanizmust, valamint magát az életformát különböző módokon oldották meg és biztosítottak maguknak megfelelő életfeltételeket.

Az epifiton növények csoportosítása, amelyben a témához illően a kaktuszok szerepe kap prioritást:

1. Paraziták (élősködők) (aranka, fagyöngy, a kaktuszok között nem ismerünk parazitákat)

    1.1. Félparaziták (Csak vizet és a benne oldott ásványi sókat vonják ki a gazdanövényből pl.: fagyöngy, fakin, és saját maguk fotoszintetizálásával állítják elő a szerves anyagokat.)

    1.2. Teljesen paraziták (A kész táplálékot vonják el, ezért mivel nem kell fotoszintetizálniuk, sokszor nincs is zöld színtestük, pl.: aranka)

2. Szaprofiták (korhadéklakók) (gombák, kaktuszok között nem ismerünk ilyeneket)

3. Autotróf epifitonok (önállóan asszimiláló zöld növények). E csoportban találhatók a kaktuszok.

    3.1. Igazi liánok (A földben csíráznak, felkúsznak, megtelepedve károsítják a gazdanövényt, pl.: a Hylocereusok) Más szakvélemény szerint a Hylocereusok nem károsítják a gazdanövényt, és az nem is nevezhető annak, mert csak passzívan használják a feljebb, fény felé jutás miatt, vagyis nem a „gazdanövényből” gyűjtik a nedvességet vagy a tápanyagokat.

    3.2. Kezdetben liánok, később fán lakók (A földben csíráznak, felkúsznak, a talajjal a kapcsolatuk megszakad, de nem élősködnek, pl.: a Selenicereusok)

    3.3. Igazi epifitonok (A fákon születnek, nem élősködnek, és ott is pusztulnak el, pl.: a Schlumbergerak)

    3.4. Félepifitonok (lekúszó növények) (A fákon születnek, epifitaként indulnak, léggyökereiket leeresztve a talajban meggyökeresednek, pl.: Ficus-félék, a kaktuszok között nincs ilyen)

 

Felhasznált irodalom

Ábel Győző: Kaktuszok kislexikona

Walther HAAGE: Kakteen von A bis Z
Terry HEWITT: Kaktuszok és pozsgások
David R. HUNT: The New Cactus Lexicon
Elisabeth MANKE: Kaktuszok

Dr. NEMES Lajos - SZABÓ Dezső: Kaktuszok

PAPPNÉ dr. TARÁNYI Zita: Kaktuszok és pozsgások ápolása
Rudolf SUBIK - Libor KUNTE: Kaktuszok enciklopédiája

Szűcs Lajos: Kedvelt kaktuszok, pozsgások

UJRÉTI Endre: Fán lakó kaktuszok
Nico VERMEULEN: Szobanövények enciklopédiája

 

Angol fordítás: Varga Zoltán (Bp.)

Írta: Kiss Csaba

2010. január 07-17.