Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2014.12.17

A három cseresznyefa

 

 Messze a fővárostól, egy vidéki kis faluban születtem.  Ebből adódóan, mint az ilyen kis falvakban természetes, mindenki ismert mindenkit, sőt, szinte mindenki mindenkivel valamilyen közeli rokoni kapcsolatban is állt. Kivételek persze mindig vannak, és ez a két kivétel pont a mi két szomszédunk volt. Az egyik a jó, a másik a rossz, mi több, a gonosz szomszéd. Ahogy a mesékben is lenni szokott, a gonosz ember dúsgazdag volt, a jó szinte nincstelen. Egy azonban bizonyos, mindkét ember mély nyomokat hagyott bennem.

  Egyedül én voltam lány abban a csapatban, amelyben minden nehézség ellenére, megpróbáltunk kihozni mindent abból a kevés jóból, ami nekünk a gyerekkorunkban megadatott. Néha már az is elég volt a boldogsághoz, hogy órákon át nézhettem a szomszéd három hatalmas cseresznyefáját, ahogy a rengeteg, fehérben pompázó virág ünnepi ruhába öltözteti a téli álmából alig felébredt fa tavaszi csupasz koronáját. Igen, tavasz van, az újraéledés, a fiatalság, a kikelet várva várt évszaka.

 Valahogy éreztük, ha csintalanságon törtük a fejünket, hogy azt szüleink hamarabb sejtették, mint mielőtt mi azt valóra is válthattuk volna. Ha kicsit is izgalmasabban és örömteli pajkossággal akartuk élni gyermeki éveinket, akkor a legnagyobb titokban és csendben kellett megszerveznünk azt, hogy az állandóan csábítgató cseresznyefák néhány marék tűzpiros, ropogós és zamatos termésével pótolhassuk szűkös vitaminhiányunkat. Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy sokszor éreztünk nemcsak vitaminhiányt, hanem egy ellenállhatatlan, örök kísértést a pirosló gyümölcsök láttán, így nem tehettünk mást, mint időnként meglátogattuk a gonosz gazdag ember három cseresznyefája közül a legkihívóbbat. Az éltes fa hasadt kérges, erős ágain ücsörögtünk, csemegéztünk és teli szájjal cseverésztünk, vagy inkább csacsogtunk a világ dolgairól. Több ilyen cseresznyedézsmálós nap során vettem észre, átlátva a még gyér lombú ágak között, hogy a másik szomszédunk, furcsa, kis tüskés növényeket pakol ki egy asztalra, ültetgeti, locsolgatja, és hosszan nézegeti őket. Amikor csodaszép virágaik megjelennek a növényen, a bácsi arca a boldogság mámorában úszva, lábaival izgatottan toporogva, ide-oda lépegetve, szinte táncolva élvezi a pillanat adta boldog perceket. Ekkor határoztam el, hogy jobban megismerem a szomszéd bácsit és a boldogságát okozó furcsa kis növényeit.

 Ha tehettük, mindig a fa egyre dúsabban lombosodó ágai között éltünk. Tehettük ezt nyugodtan, mert a gazdag ember nem itt lakott, csak néha nézte meg a porta környékét azért, hogy mindent rendben talál-e.  Éberségünkről megfeledkezve élveztük az édeni gyümölcs leírhatatlan zamatát, finom ízét, amikor már túl későn, de észrevettük a gonosz ember közeledését. A nagyobb baj az volt, hogy ő is észrevett minket, és igen dühösen, válogatás nélküli ocsmány szavakkal ordibálni kezdett velünk.

– Takarodjatok le a fámról, büdös kis csirkefogók. Édesanyátok nem tanított meg a tisztességre? Arra van eszetek, hogy másét lopjátok, dolgozni meg nem akartok?

  Hasonló szidalmak áradata közben, a fülünknél fogva rángatott minket szüleink elé, de mivel neki is csak két keze volt, így az unokaöcsém, Pisti fülét már nem tudta kézben tartani, így halkan odasúgtam neki, hogy gyorsan szaladjon. Mégiscsak ő volt közöttünk a legkisebb, és talán a mi füleinket már a jóisten jobban odatapasztotta a helyére, mint az övét. Sajnálnám, ha miattunk fül nélkül maradna. A gazda persze ordított, ahogy a száján kifért, átkozódott, szidott minket, de még a szüleinket és talán még a nagyszüleinket is, akik már régen nem éltek. Ebben a nagy kiabálásban már az egész falu tudta, hogy ismét rossz fát tettünk a tűzre, de hát mit tehettünk mást? A cseresznye nagyon csábító, meg még inkább finom volt, és amúgy sem ette meg soha senki. A fán rohadt meg vagy aszott össze, a nagy részét a madarak hordták szét. Nem is értettem, hogy mi abban a baj, ha az nem kárba vész, hanem gyerekek amúgy is keserű életét édesíti meg. Hazáig rángatott engem, ami nem volt túl nehéz, mert tényleg csak pár méter távolságra volt egymástól az ő kapuja a mi kis rogyadozó kapu nélküli kerítésünktől. Persze nem hagyhatta ki, hogy édesanyámmal tovább ne ordibáljon, aki csak sírt a szégyentől, mert a hirtelen összecsődült emberek szeme láttára kiabálnak vele. Mire a nagy cirkusz véget ért a kis házunk előtt, csak akkor vettem észre, hogy közben Gyuri is kereket oldott, így ahogy mondani szokták, egyedül vittem el a balhét.

  Édesapám, amikor elcsigázottan hazaért este a munkából, nem fenyített, nem bántott, csak halkan ennyit mondott:

– Kislányom, holnaptól büntetésből nem mehetsz ki a kertből! Egy hét múlva, ha addig jól viselkedsz, majd meglátjuk, hogy hogyan legyen tovább.    

  Mit tehettem volna mást, kimentem a kertbe, kerestem egy csendes kis helyet az egyik fa árnyékában, éppen a másik szomszéd kerítése tövében. Egy szöcske ciripelésére és ugrálására lettem figyelmes, ahogy hatalmasakat szökkenve látogatta körülöttem a zöld füvet. Amikor szemem visszatévedt a szöcskevadászatból, akkor vettem észre, hogy a kerítés egy kis résén keresztül, egy öreg kéz nyúlik át, tenyerében egy virágzó kis szúrós növény tart. Első pillanatra meg is ijedtem, mert elképzelni sem tudtam, hogy hogyan tudott ilyen halkan ideosonni hozzám, hogy észre sem vettem. 

– Ez mi? – kérdeztem tőle meglepődve, köszönés helyett.

– Kaktusz. Ne félj tőle, csak azt szúrja, aki bántja. Látod, milyen szép virága van?

– Nem félek tőle csak megriadtam, és tényleg nagyon szép.

  Valami titokzatos erő akkor úgy határozott bennem, hogy meg kell simogatnom, éreznem kell azokat szúrósnak tűnő tüskéket. Óvatosan ráhelyeztem egyik ujjamat, majd a másikat és sorban a többit. Ujjaim alatt éreztem minden apró kis részletét, megérintettem a növény bordáit, virágainak könnyű szirmait. Akkor még nem tudtam, hogy ezek nem szirmok, hanem lepellevelek. Éreztem, ahogy a kis növény él, szinte lélegzik a kezemben, mintha már is része lennék életének. Egy pillanat alatt libabőrös lett az egész testem, nehezen értettem meg azt, amit akkor éreztem.

– Neked adom! Vigyázz rá! Holnap majd beszélgetünk.

  Ezzel tenyerembe csúsztatta a kis cserepes kaktuszt, visszahúzta az időtől és a munkától cserzett karját a kerítés lécei között, majd amilyen halkan jött, ugyanolyan halkan el is távozott. Azt a pillanatot és azt a furcsa érzést, amíg élek nem felejtem el. Bár hogyan is felejthetném, nincs olyan nap, hogy kezembe ne vegyek egy éppen virágzó kaktusz kedvencet és máris érzem azt a kapcsolatot, amit legelső alkalommal is átéltem.

 Másnap ugyanott ültem, mert vártam, hátha ismét a kerítéshez jön az idős bácsi, és ahogy vártam, tényleg csendben, nesztelenül mellettem termett, csak ő a kerítés másik felén. Egy másik kis kaktuszt tartott kezében, amit ismét nekem ajándékozott. Annak a kaktusznak sok kicsi piros virága volt a tetején körbe-körbe, mint egy gondosan köré font virágkoszorú. Akkor még nem tudtam a nevét, meg nem is érdekelt, persze fogalmam sem volt, hogy neve is van. A legfontosabb a kis kaktusz lenyűgöző szépsége, a szokatlan, de tetszetős formája volt, és az a belső kapcsolat, amit a legelső alkalommal is éreztem, amiért így beleszerettem.

Teltek-múltak a napok, szép lassan gyarapodott a kis kaktuszgyűjteményem, idővel egyre jobban értettem a kis növények minden rezdülését.

Egy napon, amikor ismét a kerítés tövében ücsörögtem, megjelent a gonosz szomszéd a kerítésünk előtt. Kissé talán barátságosabb volt a hangja, én mégis összehúztam magam a bokrok között, nehogy meglásson. Egy vödör volt egyik kezében, a másikkal a rogyadozó kerítésbe kapaszkodott.

– Marika! Itthon van?  Kérem, jöjjön, ide egy pillanatra! – kiáltotta befelé.

Édesanyám kijött a házból, illedelmesen köszönt, majd beljebb tessékelte a szomszédot.

– Bocsásson meg, múltkor kissé mogorva és talán túl szigorú voltam Önnel, ezért engesztelésül, kérem, fogadja el ezt a vödör cseresznyét. Frissen szedtem, fogyasszák egészséggel.

Édesanyám csendesen mondott valamit, majd a szomszéd elment. Közelebb merészkedtem édesanyámhoz, akinek az arcán egyszerre döbbenetet, bánatot, keserűséget pillantottam meg. Nem is értettem, hogy mi baj lehet, pláne, ha a szomszédunktól frissen szedett cseresznyét kapunk. Édesanyám láthatta rajtam az értetlenséget, így szájával felém fordította a cseresznyés vödröt. Csupa rohadt, kukacoktól hemzsegő, moslékos vödörben bűzölgő mocskos cseresznyével volt teli. Édesanyám ekkor már könnyeit törölgette, látszott rajta, hogy nagyon megviselte ez az eset. Odaléptem hozzá, átkaroltam a derekát. Együtt sírtunk tovább, majd édesanyám a tehetetlenség súlya alatt megrogyva, egy határozott mozdulattal a két kotlós tyúkunknak öntötte a vödör tartalmát.  

Édesapám, amikor hazajött, sokáig vigasztalta édesanyámat. Ő csak zokogott, és átkozta az életét, amiért minden erőfeszítésük ellenére ennyire szegények vagyunk.

Még aznap este titokban átszöktem a kerítésen, és addig ettem a gonosz ember cseresznyéjét, ameddig csak tudtam. Csak ettem, csak ettem, és tényleg egyszer csak azt éreztem, hogy szétpukkadok, tovább már egyetlen darabot sem tudnék lenyelni. 

Másnapig nagyon rosszul voltam, el is bujdokoltam, de nem szólhattam egyetlen szót sem senkinek. Nem tudhatták meg, hogy én dézsmáltam meg a három fa termését. Amit meg nem tudtam megenni, azt leszórtam a földre. Bánatomban visszaültem a kerítés széléhez, ott próbáltam kiheverni azt a hasfájást, amit az éjszakai kaland okozott. Ekkor hallottam meg a szomszéd hangos mérgelődést, dühös ordibálását. Időközönként kuncogtam rajta, ahogy a fák között ugrálva mérgelődik. Visszakapta, most kvittek vagyunk, gondoltam, ám gonoszsága, még önmagát is felülmúlta. Előkapott egy hatalmas baltát, és vágni kezdte vele az egyik fát.  A hatalmas fejsze, pillanatok alatt döntötte ki az elsőt, hogy a másodiknak is nekiláthasson. Könnyeim potyogtam, szinte hallottam a fa keserves jajgatását, és nem tehettem mást, mint hogy együtt jajgattam, együtt sírtam velük.

Napokig nem tudtam mit kezdeni magammal, csendes, majdnem hogy magányos gyerekké változtam. A virágzó kaktuszaim szépségébe, vélt szeretetükbe kapaszkodtam. Semmim nem volt rajtuk kívül, ám ezek a kis növények minden szeretettükkel segítettek túllépni ezen a nehéz időszakon.

Ahogy nagyobb lettem, és egyre jobban megértettem a világ dolgait, első dolgom volt, hogy három cseresznyefát ültessek a kertünk végébe, pontosan úgy, ahogyan azok álltak egykoron. Mára már hatalmas, öreg fáim vannak, annak ellenére, hogy időnként újabb, és újabb fákat kellett ültetnem, mert az öregedő fák, a legnagyobb szeretetem ellenére, időnként elpusztultak.

Régen történt mindez, ha jól számolom legalább hetven éve. Nekem tovább virágoznak a világ legszebb kaktuszai, és piroslanak tavasszal a cseresznyefák, és ami talán a legfontosabb, hogy hozzám minden gyerek bejöhet, ha ők is a virágzó kaktuszaimban akarnak gyönyörködni, vagy egy kis cseresznyét szeretnének enni. Még az sem zavar, ha felülnek bármelyik cseresznyefa vastag ágára és pontosan úgy, mint ahogy azt mi tettük valamikor, csacsognak a világ dolgairól.

Most is itt ülök az emlékeimet visszaidéző fáim alatt, kis asztalkámon a legkedvesebb, szívemhez nőtt kaktuszok társaságában. Hűvös szellő repked végig a kerten, megsuhogtatva ezzel a fa leveleit. Élvezem még egy kicsit az őszi gyenge nap erejét, amikor három elsárgult falevél hullik az ölembe. 

– Elkezdődött – gondoltam magamban.

A három levelet gyengéden a zsebembe csúsztattam, befejeztem ezt a kis történetet, ölembe vettem az egyik kaktuszt, majd békésen, boldogan hátradőltem kedvenc kerti karosszékemben, hogy amit most leírtam, egy hosszú álomban ismét megélhessem. Már csak abban bizakodhatok, hogy a szeretett fáim még sokáig élni fognak, mert nem szeretném a gyerekeket soha cserbenhagyni. Ők várják, minden évben várják a cseresznyefák virágnyílását –és milyen érdekes, a kaktuszok is épp ekkor teszik fel legszebb virágkoronájukat –, hogy együtt csodálhassuk meg a méhek zsongását a virágok körül, majd a pirosló cseresznye leírhatatlan édes ízét.

 

Nagymamámat a legkedvesebb fái alatt, a kedvenc karosszékében találtam meg. Boldogan, mosolygós arccal hagyta itt a földi létet. Ölében tartott egy hervadó virágú, szép, formás kaktuszt, s mindkét tenyere a töviseken pihent, mintha simogatná azt. Kezeit gyengéden leemeltem a növényről, azt vártam, hogy biztosan száz és száz tövissel lesz tele a tenyere, de nem! A hálás kaktusz csak azt szúrja, aki bántani akarja. A nagymamámtól pedig mindig csak szeretetet és gondoskodást kaptak.

Kis füzetét elolvasva értettem csak meg, hogy miért is volt fontos neki ez a három fa. Soha, senkinek nem mesélte még el gyermekkorának ezt a fejezetét. Ahogy sorban, egymás után többször is elolvastam utolsó kis történetét, egyre jobban kezdem megérteni, hogy miért is kapaszkodott érzelmileg a három cseresznyefába, és a kedves kaktuszaiba. Szegény volt és mégis gazdag.  A közeli gyermekotthonból minden cseresznyeérés idején sok-sok gyerek jött el hozzá. Mára, ez már hagyománnyá alakult át. Az elmúlt 60 évben, már nagyon sok szegény sorsban nevelkedett gyereknek szerzett boldog perceket ez a kert.  Az egykori gyerekek közül, sokan visszajárnak még hozzá. Mit is tehetnék én mást, mint hogy ezt a szép hagyományt megpróbálom tovább éltetni. 

 

Jokhel Csaba