Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Idegen álmok

2016.12.22

Idegen álmok

 

  A bíró két hosszú, bizonytalan sípszóval megállította a játékot. Mindenki mozdulatlanná dermedt, még a virágnektárt kutató méhek szárnycsapásai is megpihentek. Megállt az idő! Egyedül a nagy Bíró láthatott mindent. Nézte az alatta lezajlódott eseményeket, de nem értette. Összeráncolta homlokát, majd azon kezdett el tűnődni, hogy vajon milyen más hatalom bírálhatta felül az Ő leghatalmasabb akaratát. Érezte, most cselekednie kell. Lenézett a fűben mozdulatlanul fekvő emberre és tudta, még nincs itt az ideje, ennél többet szánt neki. Most mégis, szinte élettelenül, fagyott, torz mosollyal arcán, amelyet a fájdalom váltott ki benne, fekszik a mező virágai között. Mit csináljon most? Ilyenre még nem volt példa, hogy valaki az előre megírt életútjáról váratlanul letérjen. Közelebb ereszkedett hozzá, hogy jobban lásson, nem mintha szüksége lenne a látásra, mert egyéb, földön túli érzékszervei tökéletesen engedik őt eligazodni abban a világban, amit Ő maga hozott létre. Közelebb és még közelebb lebbent hozzá, egészen addig, amíg úgy nem döntött, hogy egészen a tudatáig, vagy még az alá akar beférkőzni. Ennél közelebb már nincs, mert az már a túlvilág, az Ő világa. Így már talán jobban megláthatja a férfi gondolatát, bepillantást nyerhet álmaiba. Mégis ahogy bent találta magát a mindenki más számára megközelíthetetlen helyen, nem látott semmit. Teljes és tökéletes sötétséget érzékelt, amitől megrezzent. Félt, vagy csak elbizonytalanodott?! Ezt látja az ember, ha bajban van? Ezt érzi, ha egyedül marad? Ezt nem tudta, ez még neki is új volt és ettől elszomorodott, mert amikor az embert megteremtette, erre az apró problémára nem gondolt. Menekülni próbált a testből, de ahogy kétségbeesve küzdött, egyszerre csak a sötétséget lassan felváltotta a világosság, látni kezdett. Arra ugyan gyorsan rájött, hogy nem az ember szemén keresztül lát, hanem kristálytisztán az agyának egy rejtett szegletéből előretörő emlékképek vagy inkább álmok, szakadozott filmszalagszerűen lejátszott részleteibe kap betekintést. A látottakon elcsodálkozott, pont úgy látott mindent, mint ahogy azt az emlékek gazdája láthatja egy álom közben. Így a teremtett ember emlékei, vagy inkább álmai, mintha a sajátjai lennének. 

  Kíváncsian, szinte földbe gyökerezett lábbal, a fejemet jobbra, majd balra elforgatva néztem szét a fennsíkon.  Miután megpillantottam az első egyedeket, el sem hittem, hogy ilyen hatalmasra is megnőhetnek azok a kaktuszok, amelyeket eddig csak saját gyűjteményemben magoncokként, vagy azokon a képeken láttam, amiket kedves kaktuszkutató barátaim készítettek ezen a környéken. Ezek a képek azonban valamiért nem adták vissza élethű módon azt a monumentális méretet, amit itt most én is megtekinthetek abban a környezetben, ahol ezek a csodás növények gyökeret eresztettek a kőzethasadékokba. Távol voltam még tőlük, mégis élesen láttam minden részletüket, amiket normális körülmények között, csak igen közelről láthatnék. Arcomhoz nyúlok, keresem szememen a szemüvegemet, amit már oly régóta viselnem kellene.   Meglepve tapasztalom, hogy érzékszervem tökéletesen működik a két lencse nélkül is. Élvezem a kristálytiszta pillanatot, élvezem a látványt, amit szemeim befognak. Elindulok feléjük, mert nem csak látni, érezni is akarom közelségüket. Göröngyös úton lépdelek lefelé arról a kis dombról, ahonnan megpillantottam azt a völgyet, ahol hatalmas telepeket alkotva élik mindennapjaikat a kisebbek, hatalmas társaik árnyékában időnként megbújva. Messze vannak, sietnem kellene, de valami apró momentum minden percben eltéríti figyelmemet. Jobbra fordulva kedves, fehér pamacsos kaktuszokat látok, sárga virágaikkal éppen a legszebb formájukat mutatják.   Most látom csak, hogy ebből a növényből szép kis csoportot ültettem össze én is otthon. Csodálkozva nézem őket, amikor hatalmas cseppekben leszakad az ég. Esernyőm nincs, mégsem érintenek a vízcseppek. Fejem fölé nézek, egy hatalmas kaktuszvirág tárja szét viráglepleit, ezzel egy természetes esernyőt képez felettem. A lélegzetem is eláll néhány pillanatra. Egy apró, szemmel alig látható kaktuszból növekedett ez a hatalmas virág. Gondolataimat, és csodálkozásomat egyik pillanatról a másikra fénypompában tündöklő napsütés szakítja meg. Lepillantok az apró kaktuszra, amelyből az alkalmi esernyőm növekedett, de nem látom sehol. Helyette azonban szemmel látható módon növekvő kaktuszokat látok. Nézem őket egy darabig, mert kíváncsi vagyok rájuk, ilyet még nem láttam életemben. Pillanatról pillanatra nagyobbak, és szebbek lesznek. Körülöttem minden változik, fel sem ismerném ezt a helyet, ahová érkeztem. Visszapillantok a folyton növekvő kaktuszokra, de már nem látszanak sehol. Mindenütt különböző színű, hatalmas virágleplek takarják a növények testét. 

   Lépegetek tovább, mert nem toporoghatok hosszabb ideig egy csodánál, mert elfogyhat az időm. Bárhogyan is alakul további létem, tudom, ez csak egy utolsó ajándék az élettől, egy utolsó kirándulás, amelyre soha nem juthattam el, és amely ugyanolyan gyorsan félbe is szakadhat, mint amilyen gyorsan elkezdődött.

  Indák akadnak nadrágomba, amiket hiába rángatok, egyre jobban belegabalyodom, így le kell ülnöm, hogy késemmel elvagdossam a ragaszkodó szárakat. Ahogy megszabadultam tőlük, ismét útnak indulnék, de látom, lábszáramat felsebezte az egyik tüskés gáncsoskodó gyom. Furcsállom, amit látok. Az imént még vérző lábamon szempillantás alatt beforr a seb, bőröm olyan, mintha megfiatalodtam volna, kifeszült, élettel teli, ujjaim nem ropognak, ahogy mozgatom őket. Felugrom a földről, ugrálok kicsit, kocogni kezdek, majd egyre gyorsabban szaladok, ám fáradtságot nem érzek testemben. Pillanatról pillanatra közelebb érek az örök álmaim színhelyére. A hatalmas oszlopkaktuszok karjaikkal integetnek, hívogatnak.  Lassítok, mert érzem, hogy így csak elszaladok a kisebb termetű csodák mellett, amelyek valahol a fűben, a bokrok alatt várják, hogy rájuk is vessek egy-egy csodálkozó pillantást. Ismeretlen környéken haladok, és csak bizakodhatok abban, hogy jó irányba megyek.  Bármerre is nézek, mindenütt kaktuszokat látok.

  Egy újabb indás növény felé veszem utam, de ez már nem bánt, nem akar fogva tartani. Ő az éj királynője. Nem látom virágait, csak hatalmas bimbóit nyújtogatja az ég felé. Nézem, csak nézem, majd észbe kapok. Esteledik. Percről percre sötétebbé válik a környék. Tekintettemmel az éjszaka sötétjét fürkészem, csillagok formálódnak számomra is ismert alakzatokba. Ahogy vizsgálom őket, el sem hiszem, hogy nem otthon vagyok, kint a focipályán, hanyatt fekve a haverokkal, akikkel egy szebb, jobb világról álmodtunk valamikor nem is olyan régen, ám ha számolni kezdek, legalább 30 éve már annak. Hirtelen hullócsillagot látok, utána kapom fejem, ekkor pillantom meg a több száz kinyílt Selenicereus virágot. Nem hiába kapta ezt a nevet, tényleg egy fenséges királynő – Selenicereus grandiflorus

  Néhány nagyobb szikla álja utamat, balra kezdem megkerülni, mert jobbra nem találok járható utat. Átvergődöm a keskeny párkányon, felugrok egy alacsony falra, ahol ismét olyat látok, amiről azt hittem, hogy nem is létezik. Sziklarepedésekben, hordalékos talajban növekszik az a kaktuszcsoport, amelyet talán most én láthatok először. Persze rögtön rájövök, ez csak egy álom lehet és az álmok néha olyat is láttatnak velünk, ami igazából nem is létezik. Most mégis, előttem néhány méterre, kék virágú kaktuszok, csoportot alkotva élik hétköznapjaikat.  

  Tovább kocogok a meleg homokon. A nap mindenhol melegíti bőröm.  Egy szögesdróttal védett kerítéshez érkezem, gond nélkül, ruganyos mozdulattal jutok át rajta, ami engem is meglepett. A távolban katonákat látok járőrözni, fegyvereikkel vállukon, távcsövekkel kémlelik a tájat. Nem lehetek tőlük messze, de valamiért nem látnak, így bátran megkereshetem azt a növényt, amit régen nem láthatott senki. Az első kis növényt pont ott pillantom meg, ahol a Melocactus evae leírásokban olvastam róla. Boldog vagyok, hogy végre megtaláltam őket én is.

  Egy szigetre érkeztem, a partról hatalmas kandeláberkaktuszokat, Pachycereus pringlei-ket pillantok meg, a magasba emelkedő sziklafal előtt. Visszatekintek a kristálytiszta tengerpartra, kedvem támad lubickolni a hőségben testemre tapadt ruhákban. Alig lépek néhány méterrel beljebb a sós vízbe, ismét elfog a vágy, hogy keressek és megtaláljak néhány Ferocactus diguetii-t. Felkaptatok a sziklafalon, hogy egy kis füves területre érjek, ahol amerre csak nézek, mindenütt kaktuszok emelkednek ki a földből. Leülök közéjük, élvezem a pillanat adta boldog perceket, amíg időm engedi. Hátradőlök a magas fűben, hallom a rovarok neszezését, becsukott szemmel hallgatom azt a békés halk harmóniát, ami körbevesz.

  Száguldva érkezem egy kapuhoz, megállok előtte. Emberek mennek be rajta, testük körül vörösen izzó meleg aurát látok tündökölni. Gondolkodom, nézem őket, majd rájövök, még nincs itt az idő, még dolgom van itt, valaki vagy valami visszahúz, hogy nem mehetek át azon a kapun.

  A magas fűben fekszem ismét, fura hangokat hallok, szólítanak, beszélnek hozzám. Valaki arcomat érinti, megsimítja azt. Jólesik a meleg kéz érintése, ám ennek ellenére sincs kedvem tudomást venni róla, de érzem, tennem kell valamit, ha nem akarok itt ragadni. Próbálom átgondolni a fura eseményeket. Ez csak egy álom, amiből ébrednem kellene, de mintha testem nehezen akarna tudomást venni döntésemről. Utolsó éber emlékem, ahogy valaki lenéz rám, szeretet árad felőle, kéri, hogy számoljak lassan tízig, de háromnál már rám zuhan a magatehetetlenség, a sötétség. Döntöttem. Ébrednem kell, még élnem kell!

  A Bíró már eleget látott, nesztelenül kiosonni készült a testből, de előtte még helyére tette azokat a dolgokat, amiért az ember ide került. Neki csak egy mozdulat, sőt még annyi sem, hogy a testben elvégzett „javítás” után, még ő is rásegítsen a gyógyulásra, amivel ismét visszatereli a kijelölt, eredeti kerékvágásába az eseményeket. Dolga végeztével elillant a testből, és hagyta, hogy járja a maga életútját. Az elalélt férfi egy kórházban fekszik, jó helyen van, biztonságban.  Szájához emeli sípját, letekint rá, hiszen élnie kell, várják, visszavárják. Egy hosszú, határozott sípszóval továbbengedte a játékot. A mozdulatlanságba dermedt emberek, ugyanolyan lendületesen kezdtek meg ismét mozogni, mint ahogyan azt abbahagyták, de közben semmit sem érzékeltek abból, ami közben lezajlott.

  Hirtelen elhatározásból a fűben fekve kinyitom a szemem. Engem is meglep, hogy amit látok, az nem hasonlít arra a tájra, amire számítottam.  Kábultan nézek magam elé, mindkét tenyeremet lágy, meleg kezek simogatják.  Lassan visszatérek. Egy fehér szobában, fehér ágyban fekszem, előttem áll valaki, még nem ismerem fel arcát. Ahogy nézem őt, kezd kirajzolódni arcvonása. A fiamat látom. Hangokat hallok magam körül. Jobbról és balról is, számomra a legkedvesebb csilingelő hangokat. 

- Apa! Apa!  - szólt hozzám az egyik.

- Anya, – kiált a másik! Gyere gyorsan!  Apa felébredt!

  Feleségem közeledett az ajtó felől, mögötte egy fehér köpenyes ember. Könnyeivel mit sem törődve, ujjainkat összekulcsolva, kézfejemet megszorítva beszél hozzám. Továbbra is kábultan nézek körbe, nem értem mi történt. Hallom, látom őket, de érzem, hogy még mindig bódult vagyok. Kémlelem a világot, lassan kezdem érteni, hogy mi történt. Tehát túl vagyok rajta.

– Már azt hitem itt hagysz minket, megijedtünk.  - Sírta aggódva fülembe.

– Itt vagyok, visszajöttem, vagy talán el sem mentem, csak egy kicsit álmodtam. – Válaszoltam csendesen, s közben érzem, még pihennem kell. Szépet álmodtam, de jó ismét ébren lenni.

  Lassan körbeforgattam fejem a kórteremben, a nagy Bírót kerestem. Valahol még itt kell lennie, érzem, mert akkor is éreztem, amikor bennem volt. Jobb karomat felemeltem, tenyeremmel jól látható módon egy köszönömöt intettem. Ekkor az ablak előtt lógó függöny finom mozgására lettem figyelmes, ami az esti, közel negyven fokos, szélcsendes, meleg időben furcsamód meglebbent, majd rövid idő után, ismét megnyugodott. Tehát Ő elment, én maradtam, és még maradhatok ezen az isten által alkotott, hatalmas játszótéren. Köszönöm!