Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sparta Kern Zsuzsanna emlékezete édesapjára


 

Édesapám 1921. október 26-án született Lipcsében, Németországban. Apja magyar állampolgár volt, híres zeneszerző, anyja német származású. Az elemi iskolai tanulmányait Lipcsében végezte el, de mivel szülei magyarnak akarták nevelni, ezért Esztergomba, intézetbe küldték bentlakónak, és itt is érettségizett. Behívták katonának, majd a harcok befejezése után, iratokkal ellátva hazaindult Budapestre, ekkor otthona közelében orosz katonák elfogták és a hiányzó létszám pótlására hadifogságba szállították. 1945. március 1-től 1948. szeptember 10-ig volt hadifogságban, ahonnan 50 kilogrammra lefogyva, de életben hazajött. Felgyógyulása után állást vállalt, ugyanakkor beiratkozott a Műszaki Egyetem esti építész tagozatára, építészmérnök szeretett volna lenni. Tárnokon kapott albérletet, így onnan vonattal járt be a munkahelyére és az egyetemre. A vonaton ismerkedett meg édesanyámmal, majd 1953. január 10-én az érdi Alsó utcai templomban megtartották esküvőjüket.

1956. október 22-én egyetemi társaival tartott, aminek az lett a következménye, hogy egy éjjel ismeretlen helyre elhurcolták. Pár hónapi rabság után elengedték, de állásától megfosztották.

A későbbiekben csak nagy nehézségek árán tudott vidéken elhelyezkedni, Budapesten nem dolgozhatott. Budán, a romos Várban sikerült egy olyan lakást kapniuk, amit sok hónap munkájával és sok baráti segítséggel tudott lakhatóvá tenni, miközben esti egyetemre is járt. Már ekkor is a kaktuszozás volt a hobbija, a ház folyosóján voltak a növények. Majd a későbbiekben Érden, anyósánál üvegházat épített. A növények iránti szeretete és szenvedélye egy több mint 10 ezer darabos gyűjteményt eredményezett. Nagyon sok energiát fordított a hazai gyűjtőkből álló egyesület létrehozására. 1964-ben a pesterzsébeti CSILI támogatásával sikerült megalakítania a kaktusz szakkört, és a szakmai tájékoztatót közzétenni, akkor még csak stencilnyomtatásban.

Akkor, amikor a nyomtatott sajtó cenzúrája miatt ez majdnem lehetetlen vállalkozás volt, mégis sikerült megvalósítania. Így létrehozta a háború utáni idők első magyar nyelvű, kaktuszokkal, növényismertetéssel, szakköri hírekkel foglalkozó szakmai tájékoztatóját.

Azt vallotta, hogy „… lelkesedés és önzetlenség nélkül nem tartható fenn egy egyesület sem. Arra kell törekedni, hogy minél több lelkes fiatal dolgozzon az egyesület érdekében.

1971-ben nagy utánajárás és szervezőmunka révén sikerült megalapítania – ­­engedéllyel – a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületét, ez azóta is folyamatosan működik. Az egyesületnek háromszor volt elnöke, majd örökös tiszteletbeli elnöknek választotta a közgyűlés.

Sok neves tudóssal, botanikussal kötött barátságot, akik a kaktusztudományt szolgálták, így az egész világra kiterjedt levelezést folytatott. Találkozott Grace Kellyexszínésznővel, a monacói herceg feleségével is, aki az I.O.S. (International Organization for Succulent Plant Study = Nemzetközi Szervezet a Pozsgás Növények Kutatására) kongresszuson szívélyesen üdvözölte, és jó barátságban volt a híres Grand Marnier likőrgyárossal, aki szintén botanikus kertet tartott fenn. Mexikóban nemcsak egyszerű indián barátai voltak, hanem például a híres Lau-házaspár, akik indián gyerekek nevelését és taníttatását vállalták amellett, hogy kaktuszokkal is foglalkoztak, valamint Hernando Sánchez-Mejorada úr, a Mexikói Botanikai Intézet igazgatója, a Mexikói Kaktuszgyűjtő Egyesület elnöke szintén barátja volt.

12 nyelven beszélt, írt, olvasott, rengeteg cikket fordított az egyesület részére, és tolmácsolta olyan nagy emberek előadásait, akikről például kaktuszokat is elneveztek. 1973-ban beválasztották az I.O.S. tagja közé.

Európában mindenütt megfordult, sok országban tartott előadást a kaktuszokról az ottani egyesületekben.

Nagy álma volt, hogy eljusson Mexikóba, ezért elhatározta, hogy megtanul spanyolul. Majdnem 60 évesen – a buszon – a munkába menet-jövet elsajátította a nyelvet. Ez is jellemző volt rá. Vasakarattal rendelkezett. Végül hatszor sikerült eljutnia Mexikóba, járt Argentínában és Bolíviában is. Így útjai során terepkutatásokon tanulmányozta élőhelyükön a kaktuszokat. Nemcsak egy rendkívül művelt és nagy tudású ember volt, de megnyerő modora, hihetetlen humorérzéke, barátságossága, tisztelete mások iránt kivételes egyéniséggé tették.

Mexikóba 1980-ban jutott először az I.O.S. szervezésében. 1981-ben szívinfarktust kapott, ennek ellenére 1983-ban egyéni útra vállalkozott. Ekkor 2 hónapot töltött Mexikóban terepkutatással és a növények lelőhelyeinek felfedezésével. Több mint 10 ezer kilométert tett meg, keresztül-kasul járva az országot, ebből 500 km-t gyalog. Ezen út alkalmával legalább tizenegy 3000 m magas hegyet is megmászott. Belegondolva abba, hogy milyen veszélyek leselkednek a vadonban az utazókra – csörgőkígyók, skorpiók, mérges rovarok, pumák – csodálni lehet bátorságát, hogy tudásszomja miatt ilyen nehéz feladatokra vállalkozott, teljesen egyedül. Igaz, volt néhány félelmetes élménye a terepen, egy esetet szeretnék kiemelni ezek közül.

Egy szép napon, egy vadregényes, elhagyatott hegyi tájon pumával találkozott, amit az ottani emberek tigrének hívnak. Az állat hatalmas volt, szája véres, hasa a földön lógott – valószínűleg előzőleg jóllakott – és morgott. Első meglepetésében (valószínűleg egy nagy macskának tartotta tudat alatt), azt mondta a ragadozónak, hogy „sicc, sicc”, mire az állat a bokrok közé vetette magát, és eltűnt. Ezt követően rájött a reszketés, és a meredek hegyoldalban egy rossz lépés következtében vagy hat métert zuhant, bele egy kb. 3,5 cm hosszú tövisekkel bőven ellátott fügekaktusz bokorba.

Több mint két órába tellett, amíg valamennyire ki tudta húzni a tőrszerű töviseket a testéből. A szállodában a derék mexikóiak azzal nyugtatták meg, hogy az említett fenevad tulajdonképpen egy ártatlan jószág, általában csak marhát, lovat, öszvért és kecskét fogyaszt, ritkán embert, így kisgyerekeket és időseket. Ez a magyarázat nem nyugtatta meg, ahogy mesélte, hisz honnan tudhatná az állat, hogy hol a korhatár? Sokat nélkülözött, hiszen anyagi korlátai voltak, mikor hazatért mindig legalább 10 kilóval kevesebb volt, de szívesen tette, elfogadta a nehéz körülményeket, mert szeretett Mexikójában lehetett, és a tudományt szolgálta.

Az vallotta, hogy egy élet sem elegendő ennek a gyönyörű országnak a megismeréséhez. Néhány részletet szeretnék idézni az útinaplójából:

Amióta csak kaktuszokkal foglalkozom, kísértett egy álom, amely annyira megvalósíthatatlannak látszott, hogy szinte legendává nőtte ki magát bennem és közvetlen környezetemben. Sok jó barátom is megmosolygott, ha szóba hoztam Mexikóra vonatkozó vágyálmomat…

Az igazság kedvéért meg kell említenem, hogy több mint másfél évtizede az I.O.S. tagja vagyok, és mint ilyen státuszú, a kétévenként különböző országokban megrendezésre kerülő kongresszusokon majdnem kivétel nélkül részt vettem. Így amikor az 1978-as Monacóban megtartott kongresszuson szóba került a mexikói rendezvény, vasakarattal kezdtem a garast a fogamhoz verni. 1980 elején konkretizálódott a gondolat, és március 16-án zökkenő nélkül útnak is indulhattam.

Az útiköltségről és a tartózkodási költségről jobb hallgatni, illusztrálásként csak az álljon itt, hogy ezentúl sem fogok sem saját Trabanttal, sem más kocsival idehaza közlekedni, mert az útiköltség és a tartózkodási költség valamivel többet tett ki egy Trabant áránál. Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy egymagában a kaktuszok megfigyelése és leírása nem ér semmit – elvonatkoztatva az országtól, amelyben nőnek, a tájtól, amelynek más növénytársaikkal együtt szerves alkotórészei, az emberektől, akik az országot lakják, és ezeknek az embereknek a kultúrájától, amely nekünk ugyan szokatlan, de szerves részét képezi az egésznek. Így az én látószögem nem kizárólag a kaktuszokra terjedt ki, hanem a tájjal, az emberekkel és a kultúrájukkal egyaránt foglalkozik. Az ország hazánkhoz képest óriási, területe 1.972.547 km2 (Magyarország 93.030 km2), körülbelül 21-szer nagyobb hazánknál. Mexikó legnagyobb részét 1000–2800 m magas fennsíkok borítják, melyeknek az éghajlata szubtrópusi, illetve mérsékelt 2500 m-ig. 1000 méteres magasságig trópusi éghajlat uralkodik. Ez vonatkozik a tenger melletti alacsony részekre, a Yucatan-félszigetre, és a fennsíkot felszabdaló – aránylag alacsony – völgyekre. Ezek a völgyek a különböző indián kultúrák bölcsői. A fennsíkból minduntalan előbújnak  Gellért-hegy, vagy Hármashatár-hegy formájú „dombocskák”, de (Mátra vagy Kékestető) nagyságúak is. Ez azonban a természet megtévesztése, mert ezek a „dombocskák” valójában – a tengerszinttől számítva – a Kárpátok bérceihez hasonló magasságú hegyek, – némelykor még azoknál is magasabbak! A hideg éghajlatú terület 2500–2800 m magasság felett kezdődik. Itt találkozhatunk európai típusú lombos vagy tűlevelű erdőkkel, sőt, 2800 m felett alpinalpokbeli formációkat is fellelhetünk, és a ma is működő tűzhányók tetejét örök, igaz kis kiterjedésű, hósapka is borítja (pl.: Orizaba, 5700 m).

Az évi csapadék a fennsíkok nagy részén évi 300–400 mm-t tesz ki. Egyebütt 1000 mm-t, és a trópusi részeken 2000 mm-t. Érdekes jelenség, hogy az esőfelhők általában csak a trópusi völgyek felett adják le terhüket.

Mexikó területének 12 %-a megművelt, 33 %-a rét és legelő, 36 %-a erdő, és 19 %-a pusztaság. A kaktuszok leginkább a pusztaságban nőnek, de előfordulnak a megművelt földek mentén, a réteken, a legelőkön és az erdőkben, illetve az őserdőkben is.

Hozzátehetjük azt is, hogy a parlagon hagyott földeket rövid idő alatt visszahódítják. Mexikó 1824 óta államszövetség. Lakóinak 55 %-a mesztic, 29 %-a indián, 15 %-a fehér és kreol, és 1 %-a egyéb. Itt ma is magyarországnyi és ennél kisebb népességű indián nyelvterületek léteznek.

A mexikói kultúra magas fejlettségű városállamokat alkotott, amelyek röviddel a spanyol hódítók bejövetele előtt egy kézben, az aztékok uralma alatt egyesültek. A közismert maja és olmék kultúra már a spanyolok bejövetele előtt jóval megszűnt. Mindezeknek a kultúráknak a közös jellemzője a piramisépítészet, az emberáldozat és a „pelote”, vagyis a labdajáték. Az indián vallási mítoszokban korán megjelennek a kaktuszok, felhasználásuk étkezési és vallási célra és bizonyos fokig imádatuk. A mexikói indiánok nem ismerték a kereket, a boltívet, a lovat vagy más igavonó állatot, de magas fejlettségű volt csillagászati tudományuk. Hihetetlen építészeti alkotásaiknak nagy csodálattal adóztam.

Mexikó mai kultúrája az egyetemes latin-amerikai kultúra egyik válfaja. Így az általánosan elfogadott és gyakorolt szemlélet is latin-amerikai. Ez persze egy másik szemléletmód, mint a miénk. Magam ezt a szemléletmódot a mañana-komplexus szóval illetném (mañana = majd, holnap). A fordítás persze pontatlan, mert a szó – a mindenkori helyzettől függően – majd 5 perc múlva, 5 óra múlva, 5 év múlva vagy majd, ha fagy jelentésű lehet. Magyarul: mindenki ráér, minden közlekedési eszköz késik, vagy akár késve indul el, vagy érkezik meg, vagy stb. Ezt európai embernek megszokni nem lehet. De hozzáidomulni lehet, olyanformán, hogy minden időintervallumot bővebben mérünk. Így kevesebb mérget kell lenyelnie az embernek és az idegei aránylag épségben maradnak.

1983-ban egészen egyéni utazást tettem meg Mexikóban, mely két hónapig tartott. Ez az utazás merőben másképpen alakult, mint az 1980-as. Nos, ez ízben – csak magamra utalva – 9800 úti kilométert és 500 km-t gyalog tettem meg. (Az országutak talán 5 %-a autópálya volt, a többit a világ legrosszabb útjainak lehetne nevezni.) Legalább 11  3000 m feletti hegyet is megmásztam, nem beszélve a mindennapi hegymászásról, amely legalább három kisebb hegyet foglalt magában.

Az I.O.S. kongresszus alkalmával csaknem minden étkezést – európai mércével nézve is – jónak lehetett nevezni. Viszont az én utazásom alkalmával reggel fél 5 óra körül felkeltem. Megittam egy neszkávét, mely a kávétermelő Mexikóban az egyetlen kávéalapú ital, melyet nyilvános vendéglátóhelyen kapni lehet. Majd reggelire és ebédre elfogyasztottam egy-egy narancsot. Este 9–9? óra tájban meleget vacsoráztam. Az étkezés szerénysége több előnnyel járt: egyrészt olcsón éltem, másrészt fogytam is jelentős mértékben, ami megint csak elősegítette a hegyek könnyebb megmászását.

Az I.O.S. kongresszus alkalmával az amerikai pénztárcákhoz szabott szállodákban szállásoltak el bennünket. 1983-as utazásom során két hónapig 1.500 dollárból fizettem a szállodákat, ettem, utaztam elővárosi és távolsági autóbusszal, vettem nem kevés emléktárgyat, valamint magnókazettákat mexikói népi zenével, legalább húsz tartományi térképet. A szállodák, amelyeket meglátogattam, természetesen nem előkelő utasok számára készültek.

Miután Dél-Mexikót meglátogattam, elutaztam Észak-Mexikóba, egészen az észak-amerikai határig, Ciudad Juarezig. Ezután 100 km-től 300 km-ig terjedő szakaszokban visszautaztam Ciudad Mexikó irányába. Minden állomáson legalább 4 napot töltöttem, és ott mind a négy égtáj irányában, helyi buszok segítségével beutaztam a környéket. A kiválasztott helyre érkezvén megnéztem a legközelebbi, legvadabb kinézetű hegyet. Ha szerencsém volt, csak két kilométernyire volt a községtől, de előfordult, hogy 25 km-t kellett gyalogolnom, hogy elérjem. Ha megmásztam a hegyet már könnyebb volt – a gerincen haladva – a legközelebbi hegyet, vagy hegyeket elérnem. A fennsíkon gyakran intenzív földművelést folytatnak, és abban az esetben is, ha csak legelőnek használják a területet, azon nem nőnek rendkívüli érdeklődésre számot tartó kaktuszok. A hegyek lejtőin is csak ott állnak „jobb” kaktuszok, ahol a legelésző jószág túl lusta, hogy oda felmásszon, vagy ha a növények valamilyen hatóanyagot tartalmaznak, és amiatt nem fogyasztják őket. Vad tövisruhával ellátott növények sem esnek áldozatául az állatok étvágyának.

Azokban a városokban, ahol a „főhadiszállásomat” felütöttem, a kutya sem tudta, hogy hol lehet kaktuszokat fellelni. Azonkívül, úgy látszik, a városuk közvetlen környezetét sem ismerik, ha nincs ott véletlenül egy búcsújáró helye. A kaktuszokat Mexikóban gaznak tekintik, mint nálunk a kórót és a csalánt. Sok kaktuszt a tréfa kedvéért széttaposnak, szétvagdalnak vagy kiásnak, így a biztos pusztulásnak teszik ki azokat. Senki sem érti, hogy a kaktuszokat tanulmányozni, gyűjteni és szeretni is lehet. Részükre értelmesnek hangzott némiképp, ha kínomban azt mondtam nekik: botanikus vagyok. A helybeli lakók azonban többnyire nem hitték el szavaimat, hanem feltételezték, hogy orvos vagyok, aki az átkozott gazokat a bennük lévő drogtartalom miatt gyűjti, hogy ily módon gyorsan meggazdagodjon.

Az I.O.S. kongresszus alkalmával vezetőink mindig siettek, ha bennszülöttek tűntek fel a láthatáron, valószínűleg azért, hogy ne lássunk túl sok piszkot, szegénységet és tudatlanságot. Azonban 1983-ban a szó szoros értelmében két hónapig éltem mexikóiak társaságában. Pozitív vonásaik többet nyomtak a latban, mint a negatívak. Bár a kutya sem tudta, hogy hol fekszik az a bizonyos Hungária, és mi fán terem a hungaro, azonnal elnyertem az emberek rokonszenvét. Általában úgy kezeltek engem, mintha egy lennék közülük. Meghívtak többek között egy indián esküvőre is, és én voltam a díszvendég. Egészen egyszerű emberekkel ismerkedtem meg, megvendégeltek sok ennivalóval és pulquéval. „Lakva” ismertem meg és kedveltem meg az embereket. Mindenütt legalább egy korty vizet kaptam – olyan helyen is, ahol a vizet gyalog, 12 km-ről hozták – és sokan megosztották velem szegénységüket. Ezek voltak az egyszerű emberek.”

Nagyon szeretett volna még egy utolsó mexikói utat. Ez az álma 2003-ban bekövetkezett hirtelen halála miatt már nem teljesülhetett.

Most szeretném közzétenni a világhírű osztrák Wolf házaspár levelét is ezen a helyen:

Kern Péter a legnagyobb kaktuszszakértők közé tartozott. Már fiatal korában életét meghatározóak voltak ezek az egzotikus növények.

1964-ben megalapította a kaktuszszakkört a Csili Művelődési Házban. 1971-ben a Magyar Kaktuszgyűjtők Országos Egyesületét hozta létre, és mint alapító tag, sok évig az elnöki tisztséget is betöltötte. Nyelvtehetségének köszönhetően jó kapcsolata voltak a kaktuszkedvelőkkel és elismert szakemberekkel messze a magyar határon túl is. Mindig azon fáradozott, hogy tudását másoknak továbbadja. Számtalan cikket publikált a magyar és nemzetközi szaklapokban, és sok cikket fordított. Úgy Magyarországon, mint külföldön, nagyon megbecsült volt. A kaktuszokkal való foglalatosság nagyon lekötötte, így a családja sokszor nélkülözte, de mégis szeretettel támogatták rengeteg munkájában, amiért feleségét és gyermekeit nagy köszönet illeti.

Mexikói és argentin utazásai lehetővé tették, hogy a kaktuszokat a természetes lelőhelyeiken tanulmányozhassa és tudását a növényekről elmélyíthesse. Az I.O.S. tagsággal és az MKOE örökös tiszteletbeli elnöki titulussal életműve tisztelettel lett elismert.

2003-ban bekövetkezett halálával számtalan barátjának az egész világon tudomásul kellett vennie, hogy ennek a kivételes kaktusztudósnak a földi élete véget ért.

Egy csodálatos és nagy tudású embert veszítettünk el, olyasvalakit, aki mindig önzetlenül segítőkész volt, és tudását másokkal megosztotta. Számunkra Péter mindig egy egyenes, becsületes barát volt, aki örökre a szívünkben él.

Franziska és Richard Wolf

 

Örökké hálás vagyok, amiért megszerettette velem a növényeket, a kaktuszokat, és az idegen nyelveket. Köszönet Édesanyámnak, akire mindig számíthatott, és aki megteremtette számára a nyugodt hátteret, ugyanúgy, mint ahogy Balázs Dénes részére felesége, Vilma néni.

Itt köszönöm meg az érdi Földrajzi Múzeumnak, hogy alkalmat adtak e rendkívüli ember megismertetésére.

 

Sparta Kern Zsuzsanna

erdikaktusz@gmail.com

obregonia@freemail.hu       Kiss Csaba

adsl783520@t-online.hu     Jokhel Csaba

 

 

 

 

A fényképfelvételeket a Kern család bocsátotta rendelkezésünkre.

 

Fotók:

·         01.jpg: Kern Péter fényképezés közben.

·         02.jpg: Kern Péter mellett Kovács Árpád, az 1971-ben alakult MKOE ügyvezető titkára.

·         03.jpg: Az MKOE első elnöke 10.000 darabot is meghaladó kaktuszgyűjteménye körében.

·         04.jpg: Kern Péter portréja.