Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Színes cserepek

 

   Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon megírjam-e ezt a kis történetet, amelyet már évekkel ezelőtt is lejegyezhettem volna, de valamiért mindig félretettem, és csak az emlékeimben őriztem mindazt, amit akkor megéltem. Minden évben megfogadtam, hogy most nekilátok, és végre be is fejezem a minduntalan agyamban pergő események leírását, amíg akár egyetlen momentumban is megfakulnának ezek az emlékek. Gondolataimban időnként ugyan mintha költenék valamicskét a valósághoz, de ígérem, hogy most mindent pont úgy fogok leírni, mint ahogyan az megtörtént.

   Megszámolni sem tudnám, hogy hányszor hajtottam már át ezen a hídon, a folyó felett, most azonban mégsem érhettem el a túlpartot, mert lezárták azt. Nem tehettem mást, minthogy elindultam a kerülőutat jelző táblák irányába, amelyeket rutinból már észre sem vettem, így legalább 40 kilométerrel is hosszabb utat kell megtennem, ismeretlen környéken, rossz minőségű, zötyögős aszfalton autózva.

    A főúttól eltávolodva szembetűnő módon látható az egyre nagyobb szegénység, vagy egyenesen a nyomor. Az utak állapota olyan, mintha nem is ebben az országban járnánk, a házak rogyadoznak, kerítések szinte mindenhonnan eltűntek. A fémet néhány forintért cserébe elvitték az átvevőhelyre, a kerítésléceket meg télen tüzelték el, tűzifa helyett. Néhány portán ugyan még áll egy-egy autó, de talán nem is mozdult az elmúlt években. Egyetlen mozgásra alkalmas járművet vélek csak felfedezni, a kerékpárt.

  Településről településre haladok, időnként meg-megállok, hogy ellenőrizni tudjam az útvonal helyességét, így azonban lassabban haladok, mint azt gondoltam. Közeledem a következő falu határához, amelynek az elején egy buszmegálló után, egy kislányt pillantok meg, amint valamilyen portékát kínál téglákon álló kis asztalán. Első pillantásra nem jöttem rá, hogy mik is lehetnek azokban a színes műanyag edényekben, csak miután egyre közelebb értem, akkor jöttem rá, hogy mit is látok. Fékeztem, hogy az útról félrehúzódva megállhassak mellette. Autóm távirányítójával leriasztottam a furgont, mert ha majd a kis árus mellé állok, nem láthatnám biztonsággal az autó minden pontját. Odalépdeltem az árokparton felállított asztalka mellé, hogy szóba elegyedhessek a kis boltossal, aki minden bizonnyal nem volt több tíz évesnél. A vékony, törékeny lányka, szőke haja alól kíváncsian nézett rám két gyermekien szép kék szemével.    

– Szervusz! – Kezdtem én az ismerkedést.

– Szia – válaszolta kissé talán megszeppenve.

– Látom, kaktuszokat árulsz.

– Igen, nézd csak, ők a kedvenceim. Megveszed őket?

– Ha annyira szereted, akkor miért adod el?

– Nem tehetek mást. Jól jön az a kis pénz, amit kapok értük.  – Kissé lehunyta szemét, arcát a föld felé fordította, és ha jól éreztem, akkor szégyelli a szegénységüket. Ártatlan gyermek, mit tehet ő róla?

– Anyukád, apukád? – Kérdeztem tőle, ám hamar beláttam, hogy ezzel a kérdésemmel is a pokol bugyraiba nyúltam és talán még jobban elszomorítottam őt.

– Anya öt éve meghalt, apával élünk ketten, de ő is beteg. Ha majd meggyógyul újra lesz munkája, és akkor talán nekem sem kell eladni a többi kedves kis kaktuszt.

– Szépek, igazán szépek.

– Csak hát a cserepük nem túl szép, de szebbre nem telik. Tudod, ezeket is úgy szerzem.

– Hogyan szerzed, nem Te etted ki belőle a pudingot és a sok finomságot? – Zavaromban egyre több butaságot kérdezek, de mentségemre legyen mondva, nem láttam még ehhez fogható szegénységet sem.p5070025.jpg

– Van egy gazdag ember a faluban, kihordja a hulladékait az erdőszélre, ott szedem ezeket össze. De egyszer elkapott, mikor a szemetében turkáltam, azóta összetapossa, csak hogy ne tudjak belőle semmit hasznosítani. Azt mondta, vegyek a boltjában, akkor majd lesz nekem is. Édesapámat meg küldjem el dolgozni, ne a napot lopja. 

– Értem. Mit szólnál hozzá, ha mindet megvenném, és arra kérnélek, hogy vigyázz még egy darabig rájuk? Nálam, tudod, kevés hely van, nem tudnám mindet eltenni.

– Nagyon jó lenne, ha mindet megvennéd, de legalább a felét vidd magaddal.

– Akkor megegyeztünk. Hozok egy dobozt is, abba belepakoljuk a kaktuszokat.

  Visszaléptem az autóm rakteréhez, előkaptam két dobozt, kiürítettem mindkettőt. Az egyiket üresen hagytam, a másikba belehelyeztem néhány tartós élelmiszert, mert, hogy azokat szállítom az országban. Kiemeltem a dobozokat, és letettem az asztal elé.

– Tessék, itt van a doboz, ebbe tesszük a kaktuszokat.

– A másik dobozba mit teszünk? Ennyi kaktuszt most nem tudok adni, hogy abba is legyen! Tudod, kevés a cserepem, csak annyit tudok eladni, amennyit el tudok szépen ültetni.

– Ne aggódj, abba nem kell tenned semmit. Cserepeket meg majd hozok neked, ha legközelebb erre járok. A másik dobozban találsz egy kis élelmiszert, amit cserébe azért adok, amiért vigyázol az itt hagyott kaktuszokra. Megegyeztünk?

– Meg – mondta meglepődve – tudod, nekünk még senki nem segített semmiben sem. Na, jó talán a gazdag ember legkisebb fia, aki látta az édesapját, amint elkergetett a szemétje mellől, hogy ne szedegessem ki belőle a műanyag dobozokat, kupakokat. Ő azt ígérte, hogy majd vigyáz a pudingos dobozra, – mert azok a legszebbek, – nehogy azokat is összetörje.

– Rendes tőle, biztosan nem olyan gonosz a szíve, mint az apukájáé.

– Ebben lehet valami, mert ő a leggonoszabb ember a környéken.

  Beszélgettem volna még vele órákig, de sajnos már így is nagyon késésben voltam, amit a híd lezárása okozott.  Nem késhetek többet, mint amit még ki tudok magyarázni a kerülő miatt.

– Indulnom kell, örülök, hogy megismertelek.  Szia.

– Szia.

Beültem a volán mögé, azt sem tudtam, hogy mit gondoljak, ezek hallatán. Miért fájhat bárkinek is ebben az országban, hogy egy vékonyra fogyott kislány azt hasznosítsa az életben maradáshoz, amit mások valódi sérelme nélkül jónak lát. Indítottam, gondolataimban mélyebben kerestem szavai értelmét, ám hamar rájöttem, hogy sajnos olyan világosan fogalmazott, hogy ezen nincs mit gondolkodni. Szemeim előtt látom szomorú, ám mégis gyermekien vidám arcát, amiből csak arra következtethetek, hogy még nincs minden veszve, ha jobbra fordulna sorsa, akkor még tudna ismét mosolyogni, boldogan élni.

  Talán mondanom sem kell, hogy alig vártam, hogy a következő utam, ismét a falujukon át vezéreljen. Izgatottan vezettem az utolsó kanyarig, amikor már megláthattam, hogy pont ott ül, ahol megismerkedtünk. Amint megálltam, már kiáltott is felém.

– Szia. Vigyázok a kaktuszaidra, szépek, egészségesek mind. Az egyik néhány nap múlva virágozni fog. Gondoltad volna?

– Szia, örülök, hogy látlak. Nézd csak, mit hoztam neked.

– Igazi kaktuszcserepek? De szépek.

– Hoztam még földet és kavicsokat is. Látom, itt felétek inkább homok van mindenütt.

– Köszönöm szépen, de nem baj, ha én még a sárga pudingosba ültetek? Tudod, az olyan szép.dscn7771.jpg

- Dehogy baj, ezt csak azért hoztam, hogy legyen. De látom, szép kis asztalod van. Mi történt az egyik lábával, hová tűnt?

– Szereztem az asztalt, vagyis inkább találtam. Pontosabban úgy volt, hogy kimentem megint az erdőszélre, hogy megnézzem a szemetet.

– És ott találtad?

– Igen-igen – válaszolta gyorsan – és ahogy hozom hazafelé, összefutottam a gazdag emberrel, mire ő azt mondja.

– Nem megmondtam, hogy ne guberálj a szemetemben!  Az asztal az enyém, ha szükséged van rá, akkor fizesd ki!

– De nekem nincsen pénzem, hogyan fizethetném ki azt neked? – Válaszoltam.

– Az engem nem érdekel. 400 forint lesz, vagy fizetsz, vagy vidd vissza!

– Nekiláttam a zsebemben kotorászni és találtam benne 350 forintot, majd felé nyújtottam.

– Tessék, 350 forintom van erre az asztalra, mert egy néni vett tőlem 4db kaktuszt. Elég lesz ennyi?

  Persze, hogy elég lesz, de ennyi pénzért csak három láb jár. 

- Majd fogta, és kitörte az egyik lábát. Ezért van csak három lába az én kisasztalomnak.

Hirtelen megszólalni sem tudtam, csak néztem őt, amint mindezt elmeséli. Nem látok egyetlen könnyet sem legördülni bájos arcán, csak beszél, csak beszél, és azt veszem észre, hogy csodálom őt. Felülkerekedett a felnőttek sokszor túl mocskos, gonosz világán, túlélte édesanyja elvesztését, nap, mint nap szembenéz a szegénységgel, a nélkülözéssel, néha talán az éhezéssel is. Nehezen tudtam csak megszólalni.

– Sebaj – válaszoltam neki – megoldjuk.  Nézd csak azt a két nagy téglát, az lesz az asztal igazi lába, így azt a fadarabot kidobhatod onnan. Stabilabb is lesz, és ha ráteszünk egy kis terítőt, még el is takarja a két nagy téglát. Na, mit szólsz hozzá? Jó lesz így?

– Nagyon jó! – ujjongott.    De honnan veszünk terítőt?

– Azt csak bízd rám. Van a kocsimban.

  Munkához láttunk, szépen összeállítottunk mindent, ráterítettem azt az abroszt, amiből volt néhány darab a készleten.  – Igazán csinos kis asztalod lett. Tetszik? – Kérdeztem tőle, miután összeállt a remekmű.

– Igen, nagyon.

– Akkor ennek nagyon örülök. Mesélj nekem erről a gazdag emberről.

– Mit meséljek róla? Nála vásároljuk meg azt a keveset, amire telik. Sajnos egyre kevesebb pénz marad, így van, hogy néha hitelez nekünk. Amikor vásárolni megyek, mindig azt kiabálja, hogy: „Fizessetek, vagy meglátjátok, elveszem a házatokat!”.  Én persze csak nevetek rajta, mert hát hogyan vehetné el a házunkat? Le van az oda betonozva, meg a zsebében sem férne el. Ugye? Apa szokta ezt mondani, amikor átadom a boltos üzenetét.

– Apukád meggyógyult már?

– Nem, sajnos még az ágyat nyomja. A nővére meglátogatja minden héten, megfőzi előre az ennivalót, közben kimossa a ruhákat és beszélgetnek. Ekkor mindig halkan suttognak előttem, valami rákot emlegetnek, de biztosan rosszul hallottam, mert közelben még egy árva patak sincs, nem hogy rák.  

– Értem, nehéz az élet – sóhajtottam! – Mesélj valamit nekem a kaktuszokról!

– A kaktuszokról? Apukámnak valamikor nagy gyűjteménye volt, amelyből időnként elkunyiztam néhányat, így nekem is lett egypár kaktuszom. Néhány évvel ezelőtt még sokan jöttek megnézni azt a gyűjteményt, amit apa nevelgetett. Még valami oklevelet is kapott egy kiállításon. Mindenkinek dicsekedett vele a faluban, és mutogatta, hogy: „Ezt maga az elnök írta alá!” Szerette a kaktuszait.

  Így beszélgettünk az életről, a kaktuszokról, gazdag és szegény emberekről, és mindenről, ami csak az eszünkbe jutott, ám hamarosan elrepült az idő.

– Lassan mennem kell. Szeretnél még mondani valamit?

– Nem veszel néhány kaktuszt? – kérdezte kissé félénken.

- Dehogynem, itt is van a dobozom.  És mivel megint nem tudom elvinni mindet, ezért itt van a másik doboz is, amit hálám jeléül itt hagyok megint, amiért vigyázol a kaktuszaimra. A múltkori dobozból tudtatok valamit hasznosítani?

– Igen, köszönjük szépen.

– Ne köszönd, ami jár, az jár. Megdolgozol érte. Vigyázol a kaktuszaimra. Igaz?

– De ez a doboz miért nagyobb, mint a múltkori?

– Hogy miért nagyobb? Elmondom neked. Tudod, amerre én lakom, ott nem laknak ilyen kedves kislányok, akik vigyáznának a kaktuszaimra. Ráadásul úgy érzem, hogy ezt a kemény munkát, valamivel többre kell becsülnöm. Ezért van most benne némi finomság is. Találsz benne egy kis csokit, és talán még valami mást is.

– Igaz – bólintott kicsit tétován –, köszönöm szépen. 

 Nehéz szívvel hagytam ott az út szélén, muszáj volt elindulnom. Lassan és szomorúan be kellett látnom, hogy csak egy-egy napra tudom életét szebbé tenni, mindennapjairól nem gondoskodhatok.  Ahogy hazaértem, szinte azonnal kerestem a következő utam időpontját. Elkezdtem gyűjtögetni azokat az élelmiszereket, amelyek minden háztartásban szükségesek lehetnek.  Kaktuszgyűjteményemből kiemeltem néhány darabot, amellyel talán elősegíthetem a kis gyűjtő kínálatát. Nem tudtam tovább várni, a következő napon elindultam.

Ahogy közeledtem, ismét torkomban dobogott a szívem. Befordultam az utolsó kanyarba, végre beláthattam az előttem elterülő hosszú aszfaltra, de nem láttam őt.  Gyorsítottam, valami baljósérzés kerített hatalmába. Csikorgó kerekekkel lassítottam, majd kiugrottam a volán mögül. A kis asztal darabjai az árokban, mellette szétszórtan kaktuszok hevertek. Mi történt itt? Átnéztem a kerítés romjain, összetört ablakokat, leszaggatott ajtókat láttam. Kiáltozni kezdtem, de mindhiába, nem jött válasz.

– Ott aztán kiabálhat! – szólt hozzám egy idős ember a szomszédból.

– Mi történt? – kérdeztem köszönés helyett.

– Jöjjön csak közelebb, nem akarok kiabálni. – Közelebb futottam, de már kezdte is az idős, hajlott hátú ember.

– Tegnapelőtt eljöttek a boltos pribékjei, követelték a tartozást Péteren. Ő persze nem tudott fizetni, miből is tudott volna? Amikor mindketten megbetegedtek a helyi gyárban, gyakorlatilag csődbe ment a család. Éva akkor már terhes volt a kis Moncsival, ezért nem engedte a kemoterápiát, de talán nem is segített volna rajta. Péterrel megegyeztek, hogy ő világra hozza a gyermeket, cserébe Péter mindent megtesz, hogy meggyógyuljon, és tisztességgel felnevelhesse egyetlen közös gyermeküket. Így is lett. Péter feljárt Pestre, alig bírta a kemoterápiát, de ment, csinálta. Éva egészséges gyermeknek adott életet, de közben folyamatosan legyengült, de ennek ellenére 5 évig húzta. Pont a kislány születésnapján vitték el. Reggel még közösen készültek a nagy napra, Éva még tortát is sütött. Tudtuk, hogy beteg, meg láttuk is rajta, de valahogy mégsem mutatta. Nagyon erős asszony volt. Megtartotta ígéretét Péternek. Szomorú történet ez. No, de hogy folytassam. Először szétvertek mindent a boltos emberei, majd aláíratták Péterrel a papírokat, hogy tartozása fejében eladja nekik a házat.  Ezt is csak azért tudom, mert engem hívtak tanúnak. Nem tehettem mást, aláírtam, mert megfenyegettek engem is. Egy nagy füzetben tartja a szerződést, amiben a tartozók listája van. Talán még nem adta oda az ügyvédnek. Ezt már Péter sem bírta ki, az éjszaka vitték el, azt hallottam, hogy még a mentőben feladta.

  Megdöbbenésemben szóhoz sem jutottam, csak álltam, és néztem magam elé. Elköszöntem, és egy dobozba elkezdtem összeszedni a földön heverő, szétrugdalt kaktuszokat. Ahogy végeztem, az öreg odacsoszogott mellém, kezében egy papírdobozzal.

- Azt hiszem, hogy ez az öné.

- Köszönöm.  A kislánnyal mi lett? Merre van?

- Nem tudom, talán Péter testvére vihette magával.

- Itt van a névjegyem, megtenné, hogy értesít, ha megtud valamit?

- Természetesen.

Kibontom a csomagot, benne egy levél, és azok a kaktuszok, amiket itt hagytam neki. Izgatottan bontom ki a levelet, remegő kezemben tartva kezdem elolvasni tartalmát.

 

Szia. Sajnos azt hiszem, hogy nem fogom tudni neked más módon átadni ezeket, amiért kérlek, ne haragudj rám, de ami jár, az jár. Te mondtad. Csak így tudtam megoldani, hogy a jogos tulajdonodhoz hozzájuss. Ugye nem haragszol miatta? Nevelgesd őket olyan szeretettel, mint ahogy én tettem. Tudod, néha nem úgy alakulnak az ember dolgai, ahogyan azt mi szeretnénk. Örülök, hogy megismerhettelek, és köszönöm neked azt a sok jót, amit adtál nekem. Ha majd egyszer az út mentén látsz egy kislányt, kaktuszokat árulni, kérlek, segíts neki is, talán én leszek, de ha nem, az sem baj. Várni foglak! Szia

ui. A vaníliás puding nagyon finom volt. Köszönöm azt is. Ha majd egyszer gazdag leszek, biztosan sokat fogok belőle enni, és akkor lesz nekem is olyan kaktuszom, amit olyan cserépbe ültethetek, amiből én ettem ki azt a finomságot.

 

 Mire végére értem, könnyeimet törölgettem. Nem tehettem róla, de zokogni lett volna kedvem. Talán majd máskor, ha egymagam leszek. Visszafordultam az öreg felé, hogy búcsúzóul még megkérdezhessek tőle valamit.

– Hol találom azt a boltost? 

– Ott, arra, meg fogja ismerni, pontosan úgy néz ki, mint Döbrögi uraság, de vigyázzon vele. Az egész falu a kezében van. Mindenki fél tőle.

– Köszönöm a jó tanácsot. Visz’lát.

  Visszaültem az autómba, befordultam abba az utcába, amire a szomszéd mutatott. Egyetlen bolt volt csak, nem volt nehéz megtalálnom. Beléptem a csilingelő ajtón, ő a pult mögött állt. Tényleg könnyen felismertem kövér arcáról, vastag bajuszáról. Közelebb léptem, és szó nélkül elhelyeztem egy jobbegyenest az orra közepére. Összeesett, jajgatott, addig én felemeltem a füzetét a pultról, amelyben a tartozók listája volt. Ingem alá gyűrtem, majd szépen kisétáltam a boltból, amely előtt hirtelen néhányan husángokkal összegyűltek.  Nem tudták mi történhetett odabent, abban biztos voltam. Magabiztosan beültem az autómba, indítottam, és gázt adtam. A füzettel kezemben megálltam az öreg portája előtt, és az ablakon keresztül kiadtam azt. Néhány lapot azonban kihúztam belőle, amelyet a kesztyűtartóba gyűrtem be.  Egy ingatlan adás-vételi szerződése volt.

– Tegyenek vele, belátásuk szerint.  Minden jót!

Intettem, majd gázt adtam, hazáig meg sem álltam. Otthon leültem kaktuszaim közé, tőlük vártam némi megnyugvást. Órákon át néztem a sárga és fehér tövises kaktuszaimat, megcsodáltam szebbnél szebb virágaikat, rácsodálkoztam különleges formáikra, változatosságaikra. Elővettem a papírdobozt, ismét elolvastam a „kis kaktuszkofa” hozzám írt levelét. Ahogy végeztem, ekkor vettem észre, hogy több kaktusz is virágbimbóit nyújtogatja az ég felé. Óvatosan kiemeltem, és egy világos, napos helyre tettem őket. Nem kellett soká várnom, hogy egyesével kinyíljanak a csodás virágok. Emlékemben felidéztem csilingelő hangját, amikor vidáman hirdette, hogy: „Az egyik néhány nap múlva virágozni fog”.  Tévedett, ez a hiba talán elnézhető egy tízéves kislánynak, mert nem csak az egyik kezdett virágozni, hanem az összes!

 Azóta sokat gondolkodtam, hogy vajon merre lehet, mit csinál? Hol árul most a kis kaktuszárus? Hiába kerestem, nem találom sehol. Talán jobb, szebb élete lett, amelyben nem kell kedves kaktuszait eladni? Talán megtalálta őt a boldogság, a szeretet. Csak bizakodni tudok, hogy így van, és várom a napot, amikor ismét megpillanthatom őt.

 

 

  Amikor befejezetnek tekintettem ennek a történetnek a megírását és éppen azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mit is csináljak vele, ekkor egy váratlan esemény történt. Ott volt a megoldás előttem, de mint lenni szokott, nem mindig látjuk az erdőtől a fát. Egy kedvelt kaktuszos internetes oldal tagjainak bemutatkozó oldalát kerestem fel.  Egy idősebb gyűjtőt találtam, akit ugyan nem ismertem, de nem hinném, hogy egy olyan kis településen több kaktuszos is lenne, aki valamikor, szebb időkben komoly gyűjteménnyel rendelkezett. Ő Szabó Péter volt, felette a következő név: Szabó Mónika. Nem lehet véletlen az egybeesés, bár tudom, hogy a Szabó nem túl ritka név hazánkban, de megérzésemben szinte biztos voltam, és már kattintottam is, hogy megnézhessem, hogy elolvashassam a bemutatkozó szövegét.

  Tizenhét éves, vidéki lány vagyok. Édesapám, aki szintén ennek a csoportnak a tagja volt, valaha nagy gyűjteménnyel rendelkezett, ami már sajnos zömében megritkult. Miután valamilyen csoda folytán visszaköltözhettem a szüleim házába, és ahonnan 11 éves koromban, szomorú körülmények között kerültem el, megkezdtem ismét gyűjteményem gyarapítását. Szerencsémre néhány szerető ember közelsége révén, tovább gondozták gyermekkori gyűjteményem megmaradt darabjait. Ugyan szakértelem nélkül, de legalább életben tartották szeretett kaktuszaimat. Talán, ha egyszer erre jársz, nézz be hozzám, szívesen látlak. Üzennék is valakinek. A kis háromlábú asztal ismét kint áll az árokparton, a ház előtt, nem bánthatja azt már senki.  Nem engedném.  Már vannak saját, színes „cserepeim” is. Talán érted. Várlak!!

 

 

 

 

A  fenti írás a Kaktuszkörkép 2013 év végén megjelent  2. számában is olvasható!